Gyergyóújfalu története


1.    Földrajzi fekvése:

Gyergyóújfalu  (Suseni, Hochfeld) Gyergyószentmiklóstól délnyugatra, az északi szélességi 46° 38’, és a keleti hosszúsági 25° 36’ körök találkozási pontjánál fekszik. A település a Visszafolyó patak mentén észak-kelet, dél-nyugat irányban, középső része nyugat-kelet irányban, míg a déli része észak-déli irányban terül el. Utóbbi részeket a Maros szeli át. A marosmenti területek tengerszint feletti magassága 748 méter, a központi területeké 756 méter. A község nyugati szomszédja Gyergyócsomafalva, északon Kilyénfalva, keleten pedig Vaslábbal határos. A mezei és erdei területek révén Csíkkarcfalva, Csíkdánfalva, Zetelaka és Varság községekkel is szomszédos.

2.    Katorzsától a „véres farsangig”

Az Újfalu megnevezéssel a többi gyergyói falu nevéhez hasonlóan viszonylag későn, 1567-ben találkozunk; ekkor jegyezték fel a 25 dénáros adófizetők számát. A település ekkor 32 adóköteles kapuval rendelkezett.  Az első írásos említés azonban nem azt jelenti, hogy előtte már ne lett volna lakott e vidék. Az Újfalu határában fekvő Katorzsa ugyanis a Gyergyói-medence egyik legrégebbi településének tekinthető. Információkat erről Orbán Balázs szolgáltat:

„Ujfalu határán Katorzsa nevü helyen, mondják, ily nevü falucska állott, melyet a tatárok dultak fel akkor, midőn a Délhegy alján Város nevü helyen török város feküdt. Az állitólagos város egy szép hegylonka Ujfalutól egy órányira; de ott régi épületeknek semmi nyoma. Feltehetőleg e szép magaslaton, honnan egész Gyergyó tere feltünik, a törökök valamely beütésük alkalmával táborhelyet ütöttek, de mivel ily alkalmakkal ők sátrak alatt tanyáztak, a vászonházak nem is hagyhattak állandó nyomot magok után.”

A magaslat tetején álló település török alapítását Garda Dezső szerint megkérdőjelezhető. Úgy véli, Orbán Balázs a „hagyomány ferdítéseit” rögzítette, hisz a XI-XII. században számos magyar településen használatos volt a sátor. Az idézett részlet azonban kétségkívül rávilágít a lakosság magasabb térségekről a síkabb területekre irányuló mozgására, az állattenyésztés visszaszorulására és a földművelés, növénytermesztés jelentőségének megnövekedésére. A kettős szállásrendszerre vezethető vissza a mind a mai napig élő téli-nyári szállás hagyománya is. A XII-XIV. században immár a környező magaslatokról behúzódva a térség lakói a Visszafolyó és a Maros találkozásánál hozta létre településhálózatát.  A falurészek vagy tízesek nevei már a kezdeti időszakban kialakultak, hisz a székelyek ősi hadszervezete a török népekéhez hasonlóan a tizedek, századok és ezredek egységén alapult. Endes Miklós szerint a XI. század végén a Keleti-Kárpátokba érkezett székelység letelepedése a legkisebb hadi egységgel, a tízessel kezdődött. Ennek megfelelően mindenik harcos egyenlő földterületet kapott. Újfaluban a tízesek nevei máig fennmaradtak: Alszeg, Kosza (családnév), Fenyés, Vészhágó, Katorzsa, Gálfalva (családnév), és egy új tízes, Felsőmaros.  

A falu tehát nem a Gyergyói-medence betelepítésének idejében jött létre, hanem valamikor az 1330-as években. A pápai dézsmák (1332, 1333 és 1334) Gyergyóra vonatkozó regisztruma három papról tesz említést, azonban az egyházközségek neveit nem jegyezték le, hanem az iratban általánosan a Gyergyó megnevezés olvasható. Orbán Balázs szerint - mivel három külön nevű pap van megemlítve a regisztrumban-, arra lehet következtetni, hogy abban az időben csak három egyházközség létezett. „…azok egyike mindenesetre Alfalu volt, s más kettő valószínüleg Sz.-Miklós és Szárhegy lehettek.”  Kölönte Béla úgy véli, hogy Újfalu körülbelül ebben az időszakban húzódik le a hegyvidékről Maros mellé. A környező falvak ekkor használják a településsel kapcsolatban az „új falu” elnevezést. 

A XIV. század második felében, 1463-ban Gyergyó Csík fiúszékeként szerepel, ebben az időszakban a gyergyói egyházközségek közül Szentmiklós, Alfalu, Szárhegy és Újfalu őse is létezett. Egy 1864-ben lejegyzett hagyomány szerint Újfalu eredeti települése a Maros melletti áradásoknak kitett, Katorzsának  nevezett részeken volt, ahonnan a lakosság a Gál birtokra, a mai község központi részére települt. Ezért a települést már 1567-ben Újfalunak nevezték.  Arra vonatkozóan, hogy a néhai Katorzsát pontosan mikor alapították, semmiféle történelmi forrás nem áll a rendelkezésünkre.

A község dűlőinek nevét érdemes felsorolni, hisz Újfalu tartotta fenn a régi neveket, felosztásokat, szokásokat: Belsőség, Folyam és a völgy, Sárospatak és határkapu tartomány, Alsóvész és Nagykert, Felsővész, Mihály-magosa, Kosza és Város, Fenyés, Hosszubükk és Fodorvész, Fehérfenyés, Bükkfő, Délhegy délkeleti oldala, Csudálóhegy,, Délhegy háló melyéke, Somlyó, Új-esztena, Libán-sorka, Libán-mezeje, Köves-ásó és Sára-pataka, Bogáros vidéke, Tamás-pataka feje, Hosszúkő-lábja, Tamás- és Tiszáspataka, Osztorósalja, Vészhágó, Barátos és agyagas-domb, Kurtaeger.   

Az 1569-es összeírásban Újfalu egyes lakosai is meg vannak nevezve: Nagy Ambrus, Kerestély Mihály, Péter György és Péter Tamás nemesek, Albert Mihály, Bíró Mihály, Bíró Imre és Elekes János lófők. 1576-ban az 50 dénáros adót fizető székely főembereket is összeírták. Újfaluból 16 személyt írtak össze. Közülük 15-en Báthory István (1571-1586) fejedelem közvetlen szolgálatában voltak, egy személy pedig Lázár István királybírónak volt alárendelve.

A letelepedés után viszonylag rövid idő alatt kialakult a székely társadalom három rendje: a főemberek (primorok), a lovas katonák, lófők (primipili) és a közszékelyek, vagyis a gyalogosok (pedites).  A középkori székelység privilégiumainak két legfontosabbika az adómentesség és az önigazgatás volt, ezek zálogát pedig a katonai szolgálat jelentette. Kollektív szabadságjogait csak addig őrizhette meg, amíg teljesíteni tudta hadi kötelezettségeit, és az államnak szüksége volt a székelyek fejenkénti katonáskodására. A székelység szigorúan vigyázott a hadi kötelezettség teljesítésére, az ellene vétőket száműzetéssel, házrombolással és akár kivégzéssel büntette. 

Mátyás király halálát követően a magyarországi főurak olyan királyt akartak választani, akit saját markukban tarthatnak. Az ilyen jellegű törekvések kísérője volt a székelyek ősi szabadságjogainak megnyirbálása. Általánossá vált a zsarnokság, a széthúzás és a fosztogatás. Báthory István erdélyi vajda és székely ispán élen jár a székelyekkel szembeni törvénytelenségek elkövetésében. A székelyek vajda fenyegetése ellenére II. Ulászlóhoz fordulnak segítségért, aki visszavonta Báthory megbízását. 

Az 1506-ik esztendőben megszületett II. Lajos, Budán pedig hozzáláttak a székely ököradó  behajtásának előkészületeihez. A székely családok egy része nem volt hajlandó a kért ökröt beszolgáltatni, mondván ők ilyen adózásra nem emlékeznek. Az adómegtagadásnak volt alapja, ugyanis az előző királyoknak Luxemburgi Zsigmondtól Mátyásig, nem született fiúgyermekük, így az ököradó könnyen felejtésbe merülhetett. A felháborodott székelyek több királyi adóbehatót megöltek, sokakat elűztek. A király megtorlása nem késett sokáig, aki Tomori Pál, fogarasi főkapitányt küldte a székelyek ellen. Marosvásárhelynél a fegyveres székelyek megállították, azonban Tomori nagyobb erővel tért vissza, a felkelőket szétverte, vezetőiket megbüntette és az ököradót behajtotta. A felkelés végül oda vezetett, hogy Székelyföld autonómiáját jelentős mértékben korlátozták, az ököradó helyett pedig pénzbeli adót kezdtek követelni a székelyektől.

A királyi hatalommal való szövetség végérvényesen megbomlani látszott. A széles körű elégedetlenség az 1519-es és az 1521-es felkelésekben csúcsosodott ki, ezekből a megmozdulásokból az újfali székelyek is derekasan kivették a részüket. Mohács és az önálló Erdélyi Fejedelemség megalakulása után válságba került a székely autonómia. Az 1557-es gyulafehérvári országgyűlés a székely örökösödési rendszerrel gyökeresen ellentétes törvényt fogadott el. E szerint hűtlenség esetén a székely is fő- és jószágvesztésre ítélhető, akár a magyar nemes. Rá egy évre az országgyűlés 5000 forint adót rótt ki a székelyekre, régi hadrendszerüket is megváltoztatta; a katonai kötelezettséget a másik két erdélyi nemzetéhez igazította. Az adómentesség ezt követően csak a főnépekre és a lófők egyik rétegére volt érvényes. Ők viszont továbbra is katonáskodással tartoztak. A közszékelyeket vagy gyalogosokat a zsellérek és szolgák közé sorolták, akiknek adózniuk kellett. A fejenkénti kötelező katonai szolgálat eltűnésével megszűnt a székely szabadság jogforrása. A két felső rend előjogainak megmaradása a székelység rendi küzdelmeinek kiéleződéséhez vezettek.

Az önkormányzati rendszer tovább gyengítése és a szabadságjogokba való taposás vezetett el az 1562. évi felkelés kitöréséhez. A nagy arányokat öltő megmozdulás kezdetben székely sikereket eredményezett, azonban a János Zsigmond fejedelem által vezetett had megfélemlítette a felkelőket, akik maguk fogták el vezetőiket és megadták magukat. A megtorló intézkedések után az országgyűlés számos olyan törvényt hozott, amelyek a székely társadalom jogi helyzetének megváltoztatásához vezettek. A katonai rendiség háttérbe szorult, helyét a feudális típusú rendiség vette át, erőteljes nemesi renddel és jobbágysággal.  Legrosszabbul a harmadik rend járt, őket a fejedelem jobbágysorba taszította, birtokaikat a kincstár részére foglalta le vagy elajándékozta. Csík- és Gyergyószékben tíz ember 217 jobbágyat kapott a fejedelemtől.   

A székelyek jogi, politikai helyzetük romlásába nem tudtak belenyugodni, több alkalommal is fellázadtak (1571 és 1575), mígnem 1596-ban újabb nagyméretű felkelésre került sor. A gyergyói közszékelyek Gál Jánost választották vezérüknek. Báthory Zsigmond ellenük Apafi Miklóst küldte, aki 2000 fős lovassal és gyalogossal a Bucsin-tetőn vert tábort. A gyergyói felkelők Újfaluban gyülekeztek, hogy elállják a hegyi utat. A csatát megelőző éjszaka mulatozással, dorbézolással telt el. A gyergyói székelyek egymás haditetteit éltették, ugyanis 1595-ben hősiesen harcoltak a török ellen, a székely földesurak azonban a fejedelem ígérete -sikeres hadjárat esetén a régi szabadságjogok visszaállíttatnak- ellenére nem szabadították fel jobbágyaikat. Az alfalvi öreg Kovács János egyházfi észrevette Apafi tábortüzeit és még azon éjjel átsietett Újfaluba, hogy jelentse az ellenség közeledését. A megittasult, kipihenetlen atyafiak sebtében Apafi serege ellen indultak, aki azonban bekerítette őket és visszakergette őket Újfaluba, ahol vérbe fojtotta a felkelést. Az ütközetben 27-en estek el, három főt vasnyársra húztak, ötöt felakasztottak, több házat csűröstől felégettek. Vezérüket, Gál Jánost szintén kivégezték.  Az újfali szájhagyomány szerint a halottakat a templomfalon kívül eső Siralom nevű helyen temették el. Az elnevezés minden valószínűség szerint a véres események után került be a köztudatba. A fejedelmi megtorlás a székelyek „véres farsangja”-ként vonult be a történelembe. 

3.    A falutörvény

A székely faluközösségi rendtartások közül a gyergyóújfalvit szokás az írásban az utókorra hagyományozott legkorábbiként említeni, a következő kiegészítéssel. Az 1581. évi gyergyóújfalvi falutörvényben csak az írás keltezésének dátuma olvasható („Anno Domini 1581”), míg a szintén ugyanabból az esztendőből származó háromszéki zaláni falutörvény a keltezés napját és hónapját is jegyzi („pünkösd nap után való kedden”, azaz május 16-án). 

Az újfalvi constitutio keletkezésének dátuma ugyanakkor 1581. január 1. és május 27-e közötti időszakra tehető, hisz május végén a falutörvényben említett Báthory Kristóf erdélyi fejedelem éppen május 27-én halt meg.  Kezdő sorai a következők: „Mü, kik vagyunk Gyergyószékben, Újfaluban lakozandók, nemesek, darabantok és vajda urunk őnagysága jobbágyi közönséggel, mind a teljes falu irattuk az emléközetre ez levelet,…”  Szintén ugyanabban az esztendőből való a gyergyószentmiklósi statútum is, amely teljes mértékben átveszi az újfalvi szövegét, csupán a település nevét változtatja meg: „Mü, kik vagyunk Gyergyószékben Szent Miklós falvában lakozandók…”  

Az újfalvi falutörvény passzusaiból konkrétan megállapítható, hogy a településnek már 1581 ellőt kiforrott szokásjogi rendje volt, hisz régi jogszokásokra  hivatkozik. Az 5. pontban ugyanis kimondták, hogy „minden ember, ki lovát a tilalmasban tartja, ennek előtte való törvényünk szerint nyűgben s kötélen jó módon tartsa,…”. A 19. szakaszban olvashatjuk, hogy „az falunak végezése volt még a régi székely szabadságnak idejében is” arról, hogy közföldet senki nem foglalhat, hanem kérjen a faluközösségtől. A régi székely szabadság pedig az 1562-es székely felkelés előtti évtizedeket jelenti.




A falutörvény articulusaiból kiderül, hogy Újfalu társadalma a XVI. század utolsó harmadában már egy gazdaságilag és önigazgatásilag jól szervezett közösség volt, amely tisztelte és nagy becsületben tartotta a törvényt, valamint az általa fenntartani kívánt rendet.


 
4.    A székelymentő fejedelmi politikától Gyergyó romlásáig

Az 1600-as évek elején Basta osztrák generális rémuralma és az azt követő pestisjárvány alaposan megtizedelte a Székelyföldet. Giorgio Basta parancsára az 1602. évben a császári hűségre esketett csík- és gyergyószéki lakosok között újfalviakat is találunk. 

Lófők: Biró János, Biró Mátyás, Elekes István, Nagy Ferenc, Simon Balázs, Tamás Pál, Tamás János, Sólyom Dávid, Kerestély István.

Szabadosok: Elekes Péter, Bodó János, Dénes András, Kastal Mihály, Elekes Miklós, Fazakas Pál, Benkő István, Elekes Ferenc, Egyed Miklós, Csíki Péter, Kastal István, Bíró Bálint, Adorján András, Pál György, Kastal Mihály, Kastal János, György István, Hegedűs Tamás, Bálint János, Jakab Antal, Ferenczi György, Máté András, Kovács Ferencz, Imre János, Pál János, Fodor Mihály, Postál Gergely, Varga Albert, Kézdi Balázs, Nagy István, Varga János, Elekes Domokos, Lackó Mihály, Gál Péter, Ferenczi Tamás, Barta János, Kastal Ferencz, Kastal György, Barta Péter.

A felsorolás alapján elmondható, hogy 1602-ben, Újfaluban 9 lófőt és 39 szabadost írtak össze. 

Az 1614-es Bethlen-lustra és az 1616-os újbóli összeírás az akkori székely társadalom és Újfalu társadalmának hiteles keresztmetszetét nyújtja.  A Bethlen lustra Újfaluban 15 lófő-, 16 gyalog- és 29 szabados családot említ. A szabad jogállású famíliákon kívül, öt jobbágy-, 4 zsellér család és 7 külső szolga élt.  Nagy András névvel egy solymász családfő is szerepel a listán, akiket a későbbi Sólyom család őseiként tart számon a történetírás. A két listát összehasonlítva kitűnik, hogy két esztendő alatt családok költöztek el a faluból, helyükbe újak érkeztek, valamint nagymértékben, ötről harmincra emelkedett a jobbágyok száma. 

A „véres farsangot” követően a székely társadalom kettészakadt, a nemesség és a közszékelység között átjárhatatlannak tűnő szakadék keletkezett, ellenségként tekintettek egymásra. A csalódott tömegek ezután ahhoz a szekértáborhoz csatlakoztak, amelynek vezetői régi szabadságuk visszaállítását ígérte nekik. Így fordulhatott elő, hogy a székelyek egy része Mihály vajda táborában harcolt, másik részük pedig Basta osztrák generális zsoldosai között forgatta a kardot. Több esetben is előfordult, hogy a harcmezőkön székely a székely ellen küzdött. A Báthoryak alatt a székelység ínséges időket élt. Az 1562-es felkelés után elvesztett szabadságjogait csak ideiglenesen tudta visszaszerezni, társadalma szétesett, saját érdekei védelmében pedig a belső széthúzások miatt nem tudott fellépni. Autonómiája végleg a múltba veszett, fegyveres megmozdulásai pedig semmilyen pozitív eredményre nem vezettek. 

A válságos időkben a székelyeket, ahogy Egyed Ákos fogalmaz, „a helyi közösségek mindennapi termékeny élete segítette át”. A XVII. század közepéig az úgynevezett székelymentő politika is nagyban hozzájárult a székely köznép további pusztulásának megakadályozásában. A békésebb időszak kedvező hatásait jól szemlélteti az 1643-as Rákóczi-féle lustra, amely már nem tesz említést a szabadokról, hisz azok már a puskás gyalogok sorába emelkedtek. A székely jobbágyoknak három csoportja volt ismeretes. Az ősjobbágyok a Mihály vajda uralma alatt jobbágysorba jutott székely családok voltak.  Újfaluban 1614-ben négy ősjobbágy család élt. Név szerint: Ádám János, Hegedűs Balázs, Hegedűs János és Gothár Péter.

A második csoportba a konfiskált családokat soroljuk. Eredetükre az 1608-as diéta határozataiból lehet következtetni, ahol kimondják, ezen kategóriába azok soroltatnak, akik „az ország szolgálatjából megvonván magukat, jobbággyá lettek…”. Az 1616-os összeírásban szereplő újfalvi jobbágyok egy része minden bizonnyal konfiskált volt. A harmadik csoport tagjai fejekötött néven ismeretesek. Azok tartoztak ide, akik önként, erőszakos cselekedet miatt, a hadiszolgálatot megtagadva, szegénység, betegség stb. miatt jutottak jobbágysorba. Az 1614-es összeírás egy fejekötött jobbágycsaládot tart nyilván Újfaluban. A zsellérek a székely katonacsaládoktól vagy a szabadosoktól függő családok voltak. Újfaluban 1614-ben négy, 1616-ban pedig három zsellércsaládot jegyeztek fel. A külső szolgák többnyire idegen vidékekről származtak. Társadalmi megbecsülésük nem volt nagy, csupán keresztneveik maradtak fenn az utókor számára. A solymárok specifikus jogi-katonai csoportot alkottak, tagjaik főleg vadászatok alkalmával szolgálták a fejedelmet és annak környezetét. 

A fentiekben szó volt a középkori ököradóról, akkor itt említést kell tennünk a sólyomadóról is. Egyes székely családok sólymot szolgáltattak a királyi udvar részére vadászat céljából. Ezen családok kiváltságokat is kaptak (1623-1659) tevékenységük jutalmául és további ösztönzése céljából. Kemény munkával idomították madaraikat, viszonzásképpen mentesültek a katonai szolgálattól és az adózástól. Az 1643-as lustra két újfalvi solymászt említ: Nagy Andrást és Sólyom Dánielt.  E kiváltságokat I. Lipót (1640-1705) magyar király és német-római császár is megerősítette. Ilyen sólymot szolgáltató családok Gyergyóban is voltak, ezt tanúsítja az 1699-es keltezésű, a fentiekben említett királyi-császári oklevél, valamint a Gyergyó-medence falvaiban manapság elterjedt családnevek: Madaras (Gyergyószentmiklós), Madarász (Gyergyócsomafalva) Sólyom (Újfalu), valamint az újfalvi Sólyomtár  név, ahol a szájhagyomány szerint a sólymokat tartották. Az idomított sólymok egy részét az országban használták, adó fejében Konstantinápolyba is sokat szállítottak. 

1614-ben 392 főembert, 4131 lófőt, 2877 gyalogot és 3778 szabadot írtak össze Székelyföldön. Ezek a társadalmi csoportok alkották a szabad rétegeket. Az 5068 jobbágy, a 3000 zsellér, a jövevények és egyéb népségek 950 fős kategóriája a székely társadalom alávetett, függő részét képezte. Az 1562-es felkelés óta a székely társadalom gyökeres változáson ment keresztül. Nagymértékben csökkent a szabadok aránya, a nem szabadok száma pedig rohamos léptékben növekedett. A leginkább számottevő változás a korábban legnépesebb gyalog rend esetében következett be, a 2877 fő a társadalom alig 14 százalékát jelentette, míg a jobbágy- és zsellérréteg aránya a 44 százalékot is meghaladta. A jobbágyosodás és zselléresedés folyamata Bocskai és Bethlen fejedelemségéig tovább folytatódott, annak ellenére, hogy az 1562-ben függőségi viszonyba kerültek közül sok család visszanyerte szabadságát. Székelyföldön ugyanakkor erős jobbágytartó nemesség alakult ki. A régi primori rend felső rétege a vármegyei nemességgel megegyező státusba került. A lófők szám szerint erős rendet képeztek, de nagyrészük szegény, egyházas „hétszilvafás” nemes volt. A gyalogok pedig szabad rendű földművelő státussal rendelkeztek.  

Bethlen Gábor észlelte a székely társadalom átalakulását, talán meg is lepődött a régi katonai rendek ily nagyarányú hanyatlása láttán. Bocskai politikáját folytatva megpróbálta megállítani a jobbágyosodás folyamatát, hisz neki elsősorban katonára volt szüksége. Már 1614-ben visszaadta a székelyek szabadságának egy részét, és a katonai kötelezettséget is előírta. Szigorúan megtiltotta a nemeseknek, hogy jobbágyi szolgálatra szabad székelyt fogadjanak. Majd a következő években folytatta a gyalogrend kiváltását. A végrehajtás során 1623-ban biztosokat rendelt, akik erélyesen léptek fel több befolyásos főember ellen. Tőlük több családot is visszavettek és a gyalogpuskások sorrendjébe iktatták be őket. A fejedelem lófősítéssel, nemesítéssel is igyekezett erősíteni a felsőbb rendet és a katonaréteget. Tudomásunk van arról pl., hogy Bethlen csíki útján 1623. augusztus 9-én az újfalvi Adorján Andrásnak lófőséget ad.

Az intézkedések jótékony hatását mutatja egy 1627-ben készített leírás, amely szerint az udvarhelyszéki nemesek, lófők és gyalogok száma megkétszereződött, a jobbágyok száma pedig a korábbi kétharmadára csökkent. A fejedelmi politika nemcsak rendeleti úton kívánt gátat vetni a székelység eljobbágyosodásának, hanem a jobbágyok megadóztatásával is, hisz a katonáskodásnál sokan könnyebbnek tartották a jobbágyi és zselléri szolgálatot, valamint az eladósodás miatt többen vállaltak munkát a földesuraknál, hogy a kapott pénz által visszanyerhessék szabadságukat. 

Bethlen Gáborhoz hasonlóan I. Rákóczi Györgynek is szüksége volt a katonáskodó székelyekre, ezért folytatta elődje politikáját. Az 1635-ben tartott összeírás a katonai rendek megerősödését, valamint a székely jobbágyság arányának visszaesését mutatja. A székely földesurak csak azokat a jobbágyokat tarthatták meg, akik 1614 előtt önként léptek jobbágysorba. A fejedelem háborúiban nagy számban vett részt a székelység, ami Erdély gazdasági erősödését is mutatja. Bethlen és I. Rákóczi György alatt a székely társadalom belső problémája megoldódott, az új rendi szerkezet pedig megszilárdult. A székelymentő politikai ugyan nem szüntethette meg a feudalizmus társadalmi képződményeit (nemes-jobbágy), de sikeresen megakadályozta, hogy a székely nép az átalakulás áldozatává váljon. A székelység helyzetének jobbra fordulását mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy a XVII. század utolsó felében Székelyföld lakossága mintegy 100 ezer főt számlált. A székely társadalomszerkezet is jelentős változáson ment keresztül. Míg a megtelepedés idején a székely társadalom három rendre - előkelők (primorok), lófők és gyalogok- tagozódott, addig a fejedelemség korában a vármegyékre jellemző rétegek, valamint sajátos székely képződmények is megjelentek.

A XVII. századi Székelyföldön a következő rendeket jegyezték fel: főnemesek, birtokos köznemesek, armalisták és egyházi nemesek, városi nemesek, bebíró nemesek, lófők, darabontok, libertinusok vagy szabadok, jobbágyok, zsellérek és jövevények. A legérdekesebb változáson a primori rend ment keresztül azáltal, hogy fokozatosan nemesi renddé alakult, miközben maga is alrendekre bomlott. A főnemesekből és a köznemesekből jobbágytartó földbirtokosok lettek. Az armalisták új rendjét a „hétszilvafás” nemesekhez hasonlóan a fejedelmek oklevél-adományozással hozták létre. Az egyházi és az armalista nemesi családok egy-két jobbágyot, zsellért és gazdasági szolgát foglalkoztattak. A bebíró nemesek nem Székelyföldön születettek, de ott házasságkötések által birtokot szereztek, és ezáltal egyre nagyobb befolyásra tettek szert. A nemesi rend kiváltságos kategória volt, tagjai a fejedelmi igényeknek megfelelően katonai szolgálattal tartoztak.

A XVI-XVII. század folyamán az egykori lófői rend felső rétege nemessé vált, e miatt számuk csökkent. A fejedelmek azonban adományozással pótolták a létszámot. A lófői oklevelet többnyire vitézi tettel, kimagasló hadiszolgálattal lehetett kiérdemelni. A darabontok rendjét újonnan hozták létre a fejedelmi jobbágyok felszabadítása által. Ez az új, korszerűen felszerelt, képzettebb katonai réteg a gyalogrend helyét vette át a székely hadseregben. A szabadok rendje az 1562-ben jobbággyá nyilvánított székelyek felszabadítása révén jött létre, ők jelentették a földművelő-állattenyésztő szabad székelységet. A jobbágyság és a zsellérség kategóriája a korábbi gyalogrend, valamint a betelepülők soraiból nagy lélekszámmal bírt. A népesség 9/10-e falun élt. A székelyföldi falvak társadalmában is lényeges szerkezetváltozások következtek be. Az összeírók már nem csak kisnemest, libertinust, darabontot, jobbágyot és zsellért jegyeztek fel, hanem megjelent az írástudó, mai szóval az értelmi réteg is. E foglalkozásokat a papok, az egyre szaporodó számú tanítók, diákok, hivatalt viselő nemesek és a magasabb katonai rangú vezetők jelentették.

Az 1643. évi Székely Lustrában már ismét találkozhatunk újfalvi nemesekkel, valamint megjelennek az új lófők és a lófőséggel nem rendelkező lovasok is. A jobbágyok azonban hiányoznak az összeírásból. Az összeírók már különbséget tettek a harcköteles és a harcképtelen családok között. Ugyanis 1643-ban megfelelő indoklással  vállalhatóvá vált a harcképtelenség a szabad székely státus elvesztése nélkül. A lustra alapján Újfalu társadalmi rétegzettségéről a következőket mondhatjuk el: a településen 4 nemesi, 53 lófő, 8 lófőséggel nem rendelkező lovas és 63 gyalogos család élt. Közülük 21 lófő és 26 gyalogos család volt harcképtelen. 1652-ben Oláh Jánost és Mihályt katonai érdemeikért lófősítették, rá két évre pedig a II. Rákóczi György parancsára összeállított lustra Újfaluban már 25 nemest és csak 15 puskás gyalogot (közülük kettő solymár) és 4 darabontot említ. A békésebb, prosperálóbb időket mi sem jelzi jobban, mint a mási vidékekről ide telepedett családok számának növekedése. 1614-ben csak 3 más vidékről származó családdal találkozhatunk a lustrában, 1643-ban pedig számuk ugrásszerűen, 18-ra emelkedik. A családnevek és az összeírások alapján a beköltözött kisközösségek Csíkszentdomokosról, Kézdi- és Csíkszéki vidékekről, Zilahról, Gyuláról, Egerből , Moldvából, a Hajdúságból, a szász vidékekről, valamint a szlovák területekről származhattak. Az összeírásban csak 44 család szerepel, ebből a lista hiányosságaira lehet következtetni, ugyanakkor figyelembe kell venni az 1646. évi pestisjárványt, amely megtizedelte a vidék lakosságát.  

II. Rákóczi György török beleegyezés nélkül szemelte ki magának a lengyel trónt, célja elérése érdekében háborút is indított, amely azonban totális kudarccal végződött, az erdélyi hadsereg nagy része pedig tatár fogságba esett. A szultán bosszúból sereget küldött Erdélybe, a harcokban a fejedelem is életét vesztette, ráadásul a török azokat a kelet-magyarországi területeket is elcsatolta Erdélytől, amelyek addig a Fejedelemség erőforrásául szolgáltak. A török és tatár hordák gátlástalanul fosztogatták Erdély földjét. A Fejedelemségért folyó török és Habsburg-birodalom vetélkedésből végül az utóbbi került ki győztesen. Thököly Imre Erdély megmentésére irányuló kezdeményezése a kezdeti sikerek után kudarcba fulladt, ráadásul az 1690-ben elhunyt Apafi fejedelem fiát az osztrákok bécsi házi őrizetbe vetik. Innen már nem volt visszaút, a Diploma Leopoldinum 1690. október 16-án Erdélyt a Habsburg-monarchia részévé nyilvánította.

A török-Habsburg háborúra való készülődés jegyében 1681-ben ismét összeírták a székelységet. Újfaluból Elekes Péter Uram százában 55 nemes és lófő család került feljegyzésre, Illyés György Uram százában pedig csak 14 gyalogos családfő szerepel. A Bécs ostromát követő, 1685-ös lustrában Elekes Péter Uram százában 58 családfőt, míg Both Mihály Uram százában 27 katonaköteles családot írtak össze. I. Lipót bécsi diplomája visszaállította a székelyek adómentességét. A diploma 14. pontja a következőképpen határoz:

„A székelyek, eme legharciasabb néptörzs, mint eddig voltak, úgy ezután is mentesek legyenek minden adófizetéstől, minden téli és nyári katonai elszállásolás terhétől s birtokaik után, amelyeket hadfölkelés kötelezettsége mellett bírnak, tizedfizetéstől és egyéb szolgálmányoktól. Ezek ellenében azonban a haza védelmére saját költségükön katonáskodni tartoznak ezután is. A székely parasztok, vagyis jobbágyok nem értetnek ez alá.”  A gubernium korában ez volt a székelység adómentességének alapja, azonban e jog ténylegesen nem érvényesült. A súlyosbodó közterhek, a hadsereg ellátása megkövetelték, hogy a székelyek a másik két nemzet terheinek könnyítése érdekében az adók egy részét önkéntesen magukra vállalják. Az más kérdés, hogy az önként vállalt adó a későbbiekben rendszeressé vált.    

Az újfalvi lakosok számára is pontosan meg volt határozva az adózás mértéke. Az 1701-1702-es években 243 gyergyói építő között 34 újfalvi is részt vett a csíki Kabala hágó alatti új vár építésénél. A terményszolgáltatások és a pénzbeli kötelezettségek a következőképpen alakultak: Újfalu lakói 7 köböl búzát, 30 köböl zabot, 12 szekér szénát valamint 19 krajcárt volt köteles beszolgáltatni. Az 1703-as összeírás már az adóösszeírás céljából készült. Összehasonlítva az 1614-es, 1616-os, az 1643-as és az 1703-as lustrákat a következő megállapítást tehetjük: 1614 és 1703 között Újfaluban 43-mal nőt a családok száma, ami 55 százalékos növekedést jelent.  

Garda Dezső az 1643-as összeírás adatai alapján arra megállapította, hogy a „nukleáris” családtípus (szülőkből és gyermekekből álló) dominált a patriarchális (kiterjedt nagycsaládok) családokkal szemben. A nukleáris családok száma 101, a családtagok száma 518 még a patriarchális családok száma 29, a családtagok száma 180. Az átlagos családlétszám 1643-ban 5,22 személy. A falu élén a falusbíró állot, aki hét, a későbbiekben hat esküdt segítségével szolgáltatott törvényt. Fő feladatuk a bíráskodás volt, fontos szerepük volt a mustrák megszervezésénél is. Kapcsolatban álltak a széki hatóságokkal. A király- és az alkirálybíróval, utasításaikat kötelesek voltak teljesíteni.

A bírót és az esküdteket kezdetben karácsonykor, a későbbi korokban Szent Mihály napján iktatták be. Hivatali megbízatásuk egy esztendőre szólt, de újraválaszthatók voltak. Így történhetett meg, hogy Dyenes András 1614-ben és 1616-ban is újfalvi falusbíró volt. A Bethlen-lustrában a következő esküdtek szerepelnek: Elekes István, Thamás Benedek (primipilus), Ferenczy Thamás (darabont), Kováczi András (libertinus), Kerestélj Péter (libertinus) és Elekes Mihály (civis).  A fentiekben említett 1703-as adóösszeírásban a bíró Simon János, az esküdtek pedig Fodor István, Kováts István, András János, Solyom Dávid, Egyed Mátyás és Kováts András.

II. Rákóczi Ferenc Gyulafehérváron történő erdélyi fejedelemmé választásához a székelyek nagymértékben hozzájárultak. A székely társadalom döntő többsége kész volt harcolni Rákóczi oldalán, ugyanakkor a vezető rétegek azon része, amelyet státusában a Habsburgok megerősítettek és a ranglétrán való továbbhaladásukat is tőlük várták, ellenezte a Bécs elleni felkelést. A gyergyóújfalviak már 1703-ban csatlakoztak a szabadságharchoz. Guthi István  kuruc kapitány vezetésével azonban Holdvilág mellett vereséget szenvedtek. A következő években a Gyergyói-medence váltakozva, hol kuruc, hol labanc kézen volt. 1707-ben aztán Acton osztrák ezredes bevette Csíkot és Gyergyó ellen indult. Az eseményekről a helyszínen tartózkodó Cserei Mihály a következőképpen tudósított:

„Már az egész ország meghódolt vala, mégis azok a nyomorult, vakmerő paraszt gyergyaiak Rákóczi mellől el nem akarának állni, hanem az erdőn, a mint Gyergyóban mennek Csikból, erős sánczot csinálván, mind oda gyűlének fegyveresen; egy német kurucz kapitány is vala velek, a biztatá, hogy a németet be ne bocsássák, Elekes András levén királybirájok, kit a kuruczok választottak vala. Igazán kurucznak való királybiró is volt az, egy büszke rossz ember, fiával együtt fellázaszták a populét, a ki nem akart is, erővel a sánczba hajták. Acton három izben is külde hozzájok, ne bolondoskodjanak, hódoljanak meg, készen a grátia, de amazok hozzá lövődözének az Acton követeihez. Acton megboszonkodék, oláhokat kerestete, kik valamely ösvényen bevigyék. Szent-Tamásról megindula, rettenetes kietlen kősziklás helyeken, hol soha többször ember nem járt, beérkezék Gyergyóban; a sánczot odahagyák a székelyek, közel levén az erdő, oda szaladának, a németek, ráczok a kiket elérének levágák, a falukot mind felégeték számtalan gabonájokkal együtt, marhájokot, méneseket elhajták. (…) Ott vágák le szegény Both Andrist s a notáriust Solyom Thamást. A gyergyaiak azután grátiát kérnek. Ilyen bolondul veszték mind magokot, mind a széket.”
    
A leírást annyiban pontosítani kell, hogy az első nagy ütközetre a Grécestetőn került sor, ahol a Both András vezette gyergyóiak sikeresen védték a medencét.  Ezt követően került sor az idézetben is említett árulásra és a gyergyói hadak hátbatámadására. A vereség után az osztrák és szerb csapatok az egész Gyergyó-medencét kifosztották, a gyergyószentmiklósi Both-várát a földdel tették egyenlővé, a szárhegyi Lázár kastély Veress bástyáját felgyújtották, az Újfaluhoz tartozó Katorzsát és Gálfalvát pedig elpusztították. A nagy emberáldozatot és anyagi veszteséget súlyosbította a fejét felütő pestis. Cserei Mihály a következőképpen ír erről:

„Valami gyergyai cigányok, kik a kurucok elől futottak vala Moldvába, betegen kijövének Gyergyószentmiklósra, ott meg is halának; onnan a falusi emberekre is kihat a contagio.” A hatóságok vesztegzár alá helyezték a Gyergyói-medencét, elzáratták a szorosokat, bevágták az utakat, még a szabad mozgás akadályozásával is megpróbálták elejét venni a kórnak. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy 1708. december 10-én a Gubernium Ioannis Carolus Lampert személyében orvost küld Gyergyóba. Az újfalvi Solyom István alkirálybíró a széki gyűlésen 30 forintot, míg szolgájának 10 forintot ítél meg. Az orvosi munkában egy helybéli asszony is segítségükre volt. 

Szárazságot éhség követett, mígnem 1719-ben újabb pestisjárvány tizedelte a lakosságot. Csík-, Gyergyó-, és Kászonszékben 12630 halottat jegyeztek fel. Újfaluban 274 halottról és 480 életben maradottról tudósít a korabeli oklevél, míg az újfalvi anyakönyv szerint 280 személy vált a fekete halál áldozatává. Ebből 48 házas férfi, 9 özvegyasszony, 92 eladósorban lévő leány és leánygyermek, 36 férjes asszony és 95 ifjú.  A szerencsétlenség Gyergyó romlása néven vált ismeretessé a későbbiekben. A helybéli székelység azonban élni akarásból jelesre vizsgázott, és a járvány eltakarodta után, erőteljes népszaporulat mutatható ki a korabeli anyakönyvek alapján.

5.    A Siculicidiumtól az 1848-’49-es forradalom és szabadságharcig

A Rákóczi szabadságharc után a székelyek megbízhatatlanná váltak a Habsburgok szemében, és Bécs még 1711-ben megszüntette a sok évszázados múlttal rendelkező önálló hadrendszerüket. A hatalmi beavatkozás ismét fundamentális változásokat eredményezett. A katonai rendek közönséges adófizetőkké váltak, még a lófőket és az egyházi nemeseket is adófizetésre kötelezték, amennyiben nem rendelkeztek legalább három adófizető jobbággyal. Csupán a primorok és az adományos nemesek élveztek adómentességet. Az adók mellett még a katonai beszállásolások terheit is nyögnie kellett a székelységnek. A Habsburgokkal szembeni külső ellentétet tetézte a belső szembenállás is, hisz az adózni kényszerült rétegek nehezményezték a fő- és birtokos nemesek adómentességét.

A harmincas évek végén természeti katasztrófák köszöntenek a vidékre, a lakosok egyedüli jövedelemforrását a tutajozás jelentette, de a vámok miatt az is csekély hasznot eredményezett.

Az 1750. esztendőben újból nagy összeírásra került sor, amelyből többek között kiderül, hogy egy átlag újfalvi gazdaság 16 köböl szántóból és szekérre termő kaszálóból állt. A kor újfalvi társadalmának legnépesebb közösségét a szabad székelyek (gyalogok és lófők) alkották. A helyi nemesi családok közül nagyszámú közéleti személyiség emelkedett ki. Orbán Balázs megjegyzi, hogy Újfalu „csaknem egészen az Elekes és Sólyom-családból áll”, akik régen tekintélyes primorok voltak, mindkettő sok királybírót adott Gyergyónak. Akton beütésekor is Elekes András az egyik királybíró, Sólyom Tamás főjegyző. Az utolsó „insurrectiokor” (felkeléskor) a két család még 26 harcost tudott kiállítani. „A forradalom előtt 100 szavazattal folyt be a közügyekbe s választások alkalmával Ujfalu szavazata döntő volt, ma még inkább elszaporodtak, s egykor tekintélyes birtokuk szét oszolvan, elszegényedtek.”  A XVII. század végén és a XVIII. század elején Elekes János az egyik gyergyói százas főhadnagya volt. az Elekes család soraiból számos tanító is kiemelkedett. A XVIII. század első évtizedeiben Sólyom István a szék jegyzője volt. A már említett gyergyói százasban Kastal György vicehadnagyként volt ismeretes, és a XVIII. század elején költözött Újfaluba Balló József. 

Mária Terézia (1740-1780) 1762-ben hozzálátott a székely határőrség megszervezéséhez.  A határ menti övezetben lakó, illetve az oda telepíteni kívánt népességből olyan félkatonai társadalmi rendet akartak létrehozni, amely állami hozzájárulás nélkül, saját erejéből képes ellátni a határvédelem feladatait. A tervek szerint a határőrrendszert Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Háromszék, Udvarhelyszék és Aranyosszék településein szervezték volna meg. a székelységet a régi hadkötelezettség jogcímén kívánták bevonni a rendszerbe, csak a régi katonai rendekre (lófők, gyalogok, kisnemesek) esett a választás, a primorok és a jobbágyok, zsellérek mentesültek a katonai szolgálat alól. A terv jóváhagyása után Mária Terézia Buccow Adolf császári lovassági tábornokot nevezte ki Erdély katonai főparancsnokává, valamint ő királyi biztosként az ő feladata lett a terv véglegesítése. A végrehajtás báró Carl Schrödert illette meg, aki rögvest felszólította Bornemissza Pál csíki főkirálybírót, hogy teljes mellszélességgel támogassa az akciót. Bornemissza és a legfőbb székely főtisztek többnyire a hatalom oldalán álltak. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy nem mindig értettek egyet a szervezés durva módszereivel, sőt egyes polgári tisztviselők tiltakoztak is az erőszakos módszerek ellen.

A szervezőbizottság felhívása szerint fő- és jószágvesztéssel, valamint 500 forint pénzbüntetéssel voltak sújthatók azok a 16-45 éves férfiak, akik a meghirdetett összehíváson nem jelentek meg. Az összecsődített tömegek előtt dicsérték a székely katonai erényeket, kilátásba helyezték a földadó eltörlését és a régi szabadságjogok visszaállítását. Az eredeti elképzelések szerint a határőrök évi szolgálata három hónapból állt volna, napi 4-8 krajcár zsold mellett, míg az esztendő többi részében a határőr gazdaemberként, vagy kézművesként folytathatta volna megszokott mesterségét. Az önkéntes jelleget mindvégig hangsúlyozták, amiről a későbbiekben már szót sem ejtettek. 1762 nyarán német katonatisztekből álló egységek szállták meg a falvakat és erőszakkal fegyverfeltételre kényszerítették a székelyeket. Katonai uralmat vezettek be Székelyföldön, a polgári hatóságot is a szervezésnek rendelték alá, teljesen figyelmen kívül hagyva a székelység öröklött szabadságjogát.

Az eredeti elgondolás szerint a székely határőrök idegen tisztek alatt szolgáltak volna, és nem vonatkozott volna rájuk a székely önkormányzati hatóságok hatásköre. A sorozást Gyergyóban kezdték. A bizottság 1762. július 24-én Alfaluba szállt ki, rá két napra pedig Gyergyószentmiklóson folytatta a munkát, az albizottságok a környékbeli falvakat járták. A székelyek válasza egyértelmű volt: ők mindig szabadok lévén, katonáskodni saját törvényeik és kiváltságai szerint szoktak, soraikból való tisztek irányítása alatt. Ezen feltételek teljesülése mellett hajlandók fegyverbe állni. Ugyanakkor mindenütt hangoztatták, hogy az adózás összeegyeztethetetlen a katonai szolgálattal. Augusztusban megtörtént az első összeírás Gyergyóban, Csíkban, Kászonban és Háromszéken. A tömegek mindenütt a régi szabadságjogok tiszteletben tartását kérte, az idegen összeíró tisztek pedig főbelövéssel, kerékbetöréssel, akasztással kezdtek fenyegetőzni, az ellentmondókat pedig megpálcázták. Az összeírás tovább folytatódott, de a követelésekről egyik település sem mondott le.

1762. október 22-én a Gyergyószentmiklósra berendelt, már a korábbiakban összeírt székelyek kijelentették, szabadságjogaik megerősítése nélkül nem teszik le az esküt. Bucow a válasz helyett a kéréseket előterjesztő két küldöttet, Ambrus Ferencet és Bartalis Mátyást előbb megpróbálta megvesztegetni, majd a sikertelen kísérlet után letartóztatta őket. A helybeliek időközben betörték a hatóságok szállásának kapuját, így Bucow kénytelen volt szabadon engedni a két letartóztatott személyt. Mivel a megvesztegetési kísérletek tovább folytatódtak a helyiek betörtek a kormányzó szállására, Bucow pedig jobbnak látta eliszkolni, semmint szembenézni a feldühödött székelyekkel. Gyergyószentmiklóson így mindössze 30 ember tette le az esküt. Bécs azonban más fortélyokhoz folyamodott. Az oszd meg és uralkodj elv alapján összeugrasztotta egymással a fegyvert felvett és az ellenállók csoportjait, a határőröknek kiszemelt népességet pedig a nemesekkel és a polgári tisztviselőkkel állította szembe. Általánossá vált az anarchia, több helyen véres összecsapásokra is sor került, de a székelyek többsége továbbra is hangoztatta, egyszerre katonáskodni és adót fizetni nem fognak.

Bécsben új rendelet is készült, amely ismét előírta két gyalogezred és egy huszárezred felállítását. A tervek szerint békeidőben a szolgálatban lévő gyalogok 4, a lovasok 8 krajcár zsoldot kapnak élelmezésre. Békében az adó egyharmadát engedik el, háborús időben pedig a határőrök teljes adómentességet élveznek. A hadiözvegyeknek szintén adómentességet ígértek. A tisztek egyelőre idegen lesznek, később a helyiekből is neveznek ki, amennyiben azok arra érdemesnek bizonyulnak, állt a tervezetben. A székelyek továbbra is ellenálltak, ilyen feltételek mellett nem voltak hajlandók felvenni a fegyvert. Mária Terézia időközben mellőzte az önkéntesség elvét, mi több, kötelezővé tette a székelyek számára a határőrséget. A gyergyói falvakban katonákat szállásoltak el, akik napokig kegyetlenkedtek. Az embereket ellenszegülés esetén román betelepítéssel és birtokelkobzással fenyegették, így egyre többen a fegyverfelvétel mellett döntöttek. Az ellenállók és a felesküdtek között újabb villongások törtek ki, Csík-és Háromszék a polgárháború küszöbén állt.

Az erőszakos intézkedések nyomán végül is a Gyergyói-medence népesség 1763 végéig felvette a fegyvert és esküt tett. Az első székely gyalogezredben az újfalviak a csomafalviakkal, kilyénfalviakkal és alfalviakkal együtt Pfleger kapitány kompániájához tartoztak. Újfaluban 122 harcképes, ebből 87 felfegyverzett határőrt írtak össze.  Sikerként mégsem lehetett elkönyvelni a történteket, ugyanis híre ment, hogy Madéfalva, Madaras, Rákos, Taploca, Szentmihály, Szépvíz és más falvak népe az erdőbe menekült. A bizottság katonaszökevénynek nyilvánította az erdőbe menekült férfilakosságot és parancsot adott a katonaságnak, hogy a Madéfalván otthon maradt nőket és gyerekeket űzze ki házaikból. Időközben a férfiak visszatértek a hegyekből, hozzájuk csatlakozott még 700 háromszéki fegyveres székely. A bizottság ultimátumot adott a népnek, engedelmeskednek-e a királynő felszólításának. A lakosság –mondván Vízkereszt ünnepe van- egynapi haladékot kért. Az osztrákok megelégelték az engedetlenséget és Carrato ezredes csapatai január 7-én hajnali négy órakor ágyúzni kezdte a falut, majd 250-300 fegyvertelen embert lekaszaboltak. A tömegmészárlás híre véget vetett minden ellenállásnak.  A székelyek felesküdtek Mária Teréziára.

A szabadságharcig terjedő időszakban az újfalvi társadalom igyekezett alkalmazkodni a megváltozott politikai-katonai helyzethez. A XVIII. század újfalvi közösségében két kiemelkedő családot, a Balót és Elekeseket kell megemlítenünk. 1750-ben Baló József Kastal Istvánnal együtt 20 köbölt és 2 vékát termő szántóval, valamint 11 szekér széna termőképességű kaszálóval rendelkezett, a családfő halála után, 1784-ben már a hatalmas méretűvé nőtt Baló-birtok nyilazása (felosztása) nagy nehézséget jelentett az újfalvi és a székely hatóságok számára. A következő dűlőkön voltak feljegyezve a család birtokai:  - az alsó határban lévő tavaszi földek (Mihály patakán kívül való lábföldek, a Felső Maros hídjánál, Sárospatakon), az alsó határban lévő tavaszi földek (az Elekesek utcája végén, Nagy Eger dombján), a vaslábi út mellett (Bodó rétjén, a Körös fenyő dombján). A Baló leányok férjei tekintélyes erdélyi családokból kerültek ki. Pl. Baló Zsuzsánna Tekintetes Borosjenői Hegyesi István főstrázsamesternek volt a felesége, Baló Borbála pedig a Tekintetes Gelentzei Miháltz Mihályt boldogította. Baló Anna a Tekintetes Csernátoni Wégh Sámuelhez ment feleségül, özvegy Baló Klára elhunyt férje pedig a Tekintetes Csíkvárdotfalvi Salamon Imre volt.

Az Elekesek közössége nagyrészt elszegényedett, annak ellenére, hogy egyes családok megőrizték nemesi címüket. A XVIII. század hatvanas-hetvenes éveiben Elekes Ferenc Gyergyó alszék nótáriusa, később aszeszora, majd plajási kapitánya lett. Mivel nem újfalvi születésű volt, népszerűségének növelése érdekében ideköltözése alkalmával egy szép kelyhet adományozott a templomnak. Letelepedése után az Újfalvi előnevet kapta, és állandó pereskedésben volt a tősgyökeres Elekes családokkal. Fia, szintén Újfalvi Elekes Ferenc tanulmányai miatt korán elhagyta a Székelyföldet, később Magyarországon töltött be fontos politikai-katonai tisztséget. A század utolsó évtizedeiben nemes Elekes András és nemes Mihály Deák András közösen irtották az Orostás nevű erdőben a Csiszár nevezetű helyet. A korabeli feljegyzésből az is kiderül, hogy a hely Medveferedőn hátul Dénes Mihály és Laczkó Péter szomszédságai között volt. A résztvevők elmondása szerint egy medve egy ökröt is megölt a helyszínen. A két család leszármazottai a faanyag feldolgozása céljából ott helyben vízierővel működő fűrészmalmot építettek, amelyet közösen használtak 1807-ig, amikor is tönkrement a malom.  Újfalu első ismert malma Laczkó Péteré és fiaié volt a Város vizénél, még 1637-ből. Az 1721-es összeírás a gyergyói malmok számát is említi. Újfaluban Laczkó Péter és Pál Márton rendelkezett malommal. A két család csereszerződést kötött, az új társtulajdonos Biró Mihály lett. Az oklevelek 1773-ból egy Böge István nevezetű fűrészmestert is említenek. 

A fentiekben említett családi adatok a nemesi életformába engedtek bepillantást. A jobbágyok és a zsellérek, vagyis a függő társadalmi rétegek a provinciális közösséget alkották. E közösség újfalvi bírója 1785. október 24-én a 20 Erszény János volt, az esküdtek csoportját pedig Erszény Péter (63 éves), Szőcs János (50 éves), Erszény István (50 éves), Erszény János (36 éves), Lupuj Szőcs (40 éves), Majorándi Péter (38 éves) és Majorándi Vaszi (60 éves) alkották. A gyergyói fiskális cigányok névjegyzékbe való vételekor Újfaluból két nevet, Kalános Jánost és Kalános Simont említik az összeírók. A közösség legnagyobb részét kitevő szabad székelyek földműveléssel, állattartással, tutajkészítéssel és tutajozással foglalkoztak. A szükséges faanyagot télen termelték ki, majd a Maroshoz szállították. Március-áprilisban megépítették a tutajokat, a szállításra pedig hóolvadáskor került sor. Az újfalviak a tutaj vásárhelyi vagy régeni eladási árát a kilyénfalviakkal ellentétben 14 forintban vallották be.

A férfiak –a határőrezred katonáiként- számos háborúban vettek részt a Habsburgok oldalán. A korabeli anyakönyvi regestrumokból kiderül, hogy az 1788-as bajor örökösödési háborúban Gáll István, Szabó András, Király Ferenc, Dénes Béla Mihálydeák József, Elekes Antal és Bajkó Mihály újfalvi huszárok életüket vesztették. Az újfalviak a Napóleon-ellenes harcokban is részt vettek, 1805 decemberében a 17 éves András János az austerlitzi csatában vesztette életét. 1794-ben Molnár Pál fia, a 18 éves András és Baló Béla fia, a 26 esztendős Ferenc, a 18 éves Bodó Ignác és a 20 éves Elekes Márton, valamint a 25 éves Sólyom János vesztek oda a harcmezőn. A gyakori katonáskodás miatt a nehéz mezőgazdasági munkák az itthon maradt öregekre és asszonyokra hárultak.  A népszaporulat mindazon által növekvő tendenciát mutatott, 1760 és 1810 között 1076 személlyel növekedett Újfalu lakossága. A nagymértékű elvándorlást a házasságkötések révén történő beköltözések ellensúlyozták. 

Az olaszok által elindított forradalom csaknem a teljes kontinensre kiterjedt, így Magyarországra és Erdélyre is. A magyarok célja az volt, hogy az országot a fejlett európai államok színvonalára emeljék, ez azonban a társadalmi reformok, a jobbágyság felszámolása, a polgári jogegyenlőség és a szabadságjogok garantálása nélkül elképzelhetetlen volt. A bécsi és pesti forradalom híre Kolozsvárra is megérkezett, ahol az erdélyi magyarság politikai elitje közös nyilatkozatot adott ki, amelyben társadalmi reformot és a Magyarországgal való uniót követelték. A székelység 1848 tavaszán magáévá tette a kolozsvári nyilatkozatot.

Gyergyóban már 1848 elején olyan megmozdulásokra kerül sor, amelyek a földesúr-jobbágy ellentétekkel hozhatók összefüggésbe. Az ellentétek április hónapra érik el csúcspontjukat. Ekkor kezdődnek meg a jobbágyfelszbadítások. A függőségi viszonyok megszüntetéséhez nagyban hozzájárult a Lázár család egyes tagjainak liberális beállítottsága, aki a jobbágyfelszabadítás hívei voltak. A Gyergyó vidéki forradalom tömegbázisát a határőrkatona családok alkották, akik állandó viszályban voltak a liberális nemességgel. A székelyföldi harcoknak hosszúra nyúló politikai viták voltak az előzményei, a legnagyobb vita a határőrség felszámolásának kérdése körül zajlott. Csíkban, Háromszéken és Kászonban a határőrség felszámolását szorgalmazták, míg Gyergyóban annak fenntartása mellett kardoskodtak. Az első pillantásra paradox álláspont a Gyergyó-medencei székely katonacsaládok birtokainak jogi státusával magyarázható, ugyanis a családi földeket sok szempontból a határőr-katonai rendszer védte.

A forradalmi kormány fontos szerepet szánt a székely haderőnek, Batthyányi Lajos miniszterelnök pedig felhívást intézett a csíki határőrezredhez a haza védelmében. Az Újvidékre érkező székely csapatok ötödik századában újfalviak is voltak. Időközben Puchner tábornok Erdélyt ostromolta, a székelyek pedig az agyagfalvi gyűlésen a honvédelem mellett tették le voksukat. Az osztrákok Remete és Ditró felől törtek be a medencébe. A több ezer fős osztrák sereget sikerült visszaverni, azonban a székely fősereg november 4-én vereséget szenvedett és egész Erdély, valamint Székelyföld nagy része osztrák kézre jutott. A tisztikar árulása miatt Csíkszék is hasonló sorsra jutott.

Bemnek az erdélyi hadsereg fővezérévé való kinevezése ragyogó sikereket hozott, egész Erdély felszabadult. Gyergyói és csíki székelyek harcoltak a Slatinai-szorosban, Dévánál és Fehérvár ostrománál. A lugosi, az orsovai és a vidini harcokban sok újfalvi katona vesztette életét. Többek közt Egyed Mihály főhadnagy, Molnár János tizedes, Bajkó Márton, Huszár Márton, Molnár Ágoston, Solyom Miklós felső, Ferenczi Alajos, Kalányos Gábor, Dénes Lajos, Solyom Ágoston, Balla Antal és Fákó József közkatonák. A szebeni és a feketehalmi csatákban Márton István, Lázár István, Sára Péter, Elekes Ignác, Erszény János, Erszény Gábor, Szőcs Gazdi Károly és Király István esett el. A sikeres tavaszi hadjárat után Erdélyt katonailag és politikailag is átszervezték, Székelyföld pedig külön kormányzóság alá került.

Az osztrákok orosz segítséget hívtak a forradalom leverésére. A cári csapatok Uzonnál vereséget szenvedtek, ahogy Kökösnél is rövid időre visszavonulásra kényszerültek. Gábor Áron mellett sok gyergyói, újfalvi katona vesztette életét. András György a helyszínen halt meg, András Imre pedig hazaszállítását követően halt bele sérüléseibe. A sepsiszentgyörgyi csatában a hősies ellenállás ellenére vereséget szenvedtek a székely seregek. Bajkó Péter százados naplója szerint ebben a csatában az újfalvi Király József, a fegyverletételre felszólító orosz tisztet 600 méter távolságból lőtte le. Jakab Ferenc pedig lándzsával szerelt le egy kozák katonát. A legnagyobb emberáldozatot a székelység Segesvárnál hozta, az újfalviak közül 16 személy maradt a csatatéren, egy falubeli pedig súlyosan megsebesült. Az osztrák, orosz csapatok közeledtének hírére a Gyergyói falvak lakói a hegyekbe menekültek. Olyan nagyfokú volt az elnéptelenedés, hogy a császári biztos kiáltványban szólította fel a lakosságot a visszatérésre. A települések engedelmeskedtek a felhívásnak, 1849. augusztus 11-én Szentmiklós elöljárósága, Portik István bíró és Kary György jegyző, Újfalu vezetősége, Máté Bertalan bíró és Albert Tamás jegyző, Kontsag Ignácz alfalvi jegyző és Puskás Antal ditró bíró tudomásul vették  a parancsot. A forradalomban részt vett újfalviak részvételéről, az áldozatok számáról Bajkó Péter százados számolt be. a harcokban 283 honvéd és nemzetőr vett részt, a harctereken 93-an vesztették életüket.

6.    Az első világégésig

A megtorlás éveiben tíz újfalvi személyt köteleztek pénzbeli kártérítésre a szászrégeni rombolás miatt. A hatóságok főleg Albert Mihály százados-pap és Csíki Tóbiás honvéd elfogására törekedtek. 1849 őszén a forradalmár pap, Albert Mihály Csíkszeredában a Habsburg hatóságok előtt vállalta a felelősséget forradalmi cselekedeteiért. Büntetésül másfél év börtönt szabtak ki rá, tettével azonban mentesítette az újfalvi lakosságot a további szankcióktól.
Orbán Balázs újfalvi látogatása alkalmával egy igen érdekes személyről számol be, jelesül Végh Mártonról, aki sokáig alkotmányos szolgabírója volt Gyergyónak. Végh az elnyomó rendszerrel szembeni tiltakozása jeléül önkéntes szobafogságot vállalt, és csak 1861-ben jelent meg egy értekezleten. „…övig növelt ősz szakálával ugy tünt fel, mint dicső tünemény a szebb multból, ki eljött, hogy megáldja a tettre hivatott fiatalabb nemzedéket. E rövid ébrületre azonban még sötétebb kora következett a provisoriumnak, mikor Végh ujra visszavonult magányába, s ott ül most is egy régi medvebőrös pamlagon tetszhalottként, mint a szabadságnak fönséges remetéje, ki egy szent ereklye felett őrködik. Adja az ég, hogy az ébredésnek bekövetkező nagy napja ujból felrázza álmából és mihamarább.”
A Habsburgok a további évtizedekben is igénybe vették a székely katonákat, miközben a határőrséget sorkatonasággá alakították. Az újfalviak nagy számban vettek részt az 1859-es francia-piemonti, az 1866-os poros-osztrák, valamint az 1881-1882-es boszniai háborúkban. A század közepére Újfaluban is kialakult egy előkelő birtokos réteg. Nevek a teljesség igénye nélkül: Vég András, Bajkó József, Máté Bertalan, Pál Antal, Márton György, Deák Ferencz, Solyom Tamás, Péter István, Király István, Kovács József, Deák Lajos, Ambrus Antal, Pál József, Ambrus Ferenc, Molnár Ágoston, stb. 1905-ben 33 olyan család volt Újfaluban, amelyek 100 kataszteri holdon felüli területtel rendelkeztek. Az 1910-es népszámlálás során Újfaluban 4225 lakost írtak össze. Az 1900. évi lakosságszámhoz (3382) képest ez 24,92 százalékos növekedést jelent, ami a fűrészgyár elindításának volt köszönhető.  A községben két olasz származású kőfaragó mesterről is tudomásunk van. Skandella Ferencről, aki Ditróból költözött Újfaluba 1921-ben, valamint Ókner Valentinról, akinek a származásán kívül egyéb információ nem áll rendelkezésünkre.  Sok újfalvi fuvarozással foglalkozott, bükkfát és borvizet szállítottak az alacsonyabban fekvő vidékekre, ahonnan gyümölcsöket és gabonafélét hoztak. A máig használatban lévő mértékegység az alfalvi öl (110 cm), míg az újfalvi öl (190-200 cm).  A lakosság 75,2 százaléka földműves-állattenyésztő, míg 20,8 százaléka az iparban tevékenykedő, illetve szabadfoglalkozású volt. Az utóbbiak a polgársággal azonosítható. A XX. század elején Újfalu is a polgárosodó nagyközségek útjára lépett. 

1916 augusztusában Békás felől megjelentek a román csapatok, amelyek egynapi késedelem után tovább álltak. Szeptember elején Újfalu lakossága a környező erdőkbe –Veresbükkbe, Libánba és Limbusba-menekült, a román csapatok elől. Szeptember folyamán egymást érték a fosztogató román csapatok, egyik egység Bajkó Péter százados házában szállt meg. Szórakoztatásukra öt leányt is kerítettek nekik, Szőcs Gazdi Annát, két csomafalvi menyecskét (az egyik Csata postásné volt) és két vaslábi hölgyet. Bajkó százados éléskamrájában, állatállományában és vagyontárgyaiban igen nagy kárt tettek. Az egyik zászlóalj 200 darab tehenet, lovat és sertést kobozott el a lakosságtól. A katonák a Libánban bujdosó férfiakat elfogták, majd 2-3 napos fogság után szabadon engedték őket, viszont a gyanúsnak tűnő személyeket –Pál Jánost, Szabó Pétert és Imre Lajost- gondolkodás nélkül agyonlőtték. A román visszavonuláskor szintén fosztogatások színterévé válik a falu. A zűrzavart kihasználva a helybéli semmirekellők is több boltot kirabolnak. Mindezen események alatt Újfalu katonaköteles férfiúi a 22-es és a 82-es hadosztályokban harcoltak a világháborúban.  

7.    Iskola

Az XVII. században a székelyföldi iskolák száma ugrásszerű növekedésnek indult. Nagytöbbségük elemi szintű volt, amelyekben olvasást és írást tanítottak. Az újabb kutatási eredmények szerint 1590 és 1630 között Csík-, Gyergyó és Kászonszékben legalább 12 falusi iskola működött: Csíkszentdomokoson, Csíkmindszenten, Csíkszentsimonban, Szentivánban, Kozmáson, Szentimrén, Szentkirályon, Delnén, Csíkszentgyörgyön, Gyergyóalfaluban, Gyergyóújfaluban és Gyergyószárhegyen.  Ezekről az iskolákról forrásaink tanúskodnak, de valószínűleg akkoriban ennél több iskola lehetett.

Az oktatásnak egyházi jellege volt. Az iskola fenntartása, az oktatás feltételeinek biztosítása az egyházközség hatásköre volt. az egyházi tulajdonban lévő föld egy része papi vagy tanítói használatba került, akik részben e földek jövedelméből éltek. Gyakran előfordult az is, hogy az egyház bérbe adta ezeket a mezőgazdasági területeket, amely aktus által jelentős jövedelemtöbblethez sikerült jutni. A XIX. század második felében ilyen templomi földet foglalt el a szárhegyi Lázár István, amelyet az újfalvi egyházközség visszakövetelt. Arra is volt példa, hogy az egyházi főbérlők sem teljesítették vállalásaikat. Biró András és Biró Mátyás a „Gál István háza előtt lévő kaszáló hely”-et használták, azonban dézsmát nem fizettek utána. Az ügy végül 1860-ban per útján oldódott meg. A XVIII. század második felében és a XIX. század elején sok esetben közönnyel és nem ritkán ellenszenvvel viseltettek az iskolával szemben. Az újfalviak is tiltakozásukat fejezik ki a gyergyószentmiklósi iskola építésével kapcsolatos közmunka-kötelezettség és az anyagi áldozat miatt. A falu kántortanítóiról nem volt fényes véleménye az akkori krónikásnak, ami a nevek mellé írt megjegyzésekből kiviláglik. Az újfalvi Egyed Józsefet (1748-1778) például a „templom szántóföldjeinek elpusztítójaként”, a madéfalvi Ferencz Pétert (1778-1802) „a districtuális kántorok senioraként”, a csíkszentdomokosi Barabás Józsefet (1802-1838) pedig nemes egyszerűséggel „örökös gazembernek, tolvajnak” titulálta a neveket feljegyző pap.

Az 1818. évi összeírás szerint az újfalvi iskolának 100 tanulója volt. A tanító Csató Gáspár, a kántortanító Barabás József volt. Az 1872-es közoktatási törvény hatályba lépésével a hat osztályos oktatásra tértek át. Az új rendszerben a két kántortanító mellé egy harmadikat is alkalmaztak, harmadik osztálytól pedig a fiúkat és a lányokat elkülönítették. A XIX. század utolsó negyedében a következő tanárok tanítottak Újfaluban: Szabó Imre (természettan, számtan, földrajz), Csergő Gyula (beszéd- és értelemgyakorlat), Gál Gergely (olvastatás, nyelvtan, olvasmánytárgyalás), Ferencz Balázs (számtan), Simon Ádám (írás-olvasás), Borbáth János (számtan), László Antal (történelem), Tamás István (hittan). A tanítói testület 1896-ban Bara Etelka tanítónő személyével gazdagodott.

1896-ban 591 tanköteles gyerek volt Újfaluban, közülük 188 fiú és 256 leány, 80 fiú és67 leány pedig ismétlő iskolás volt. A gyereklétszám növekedése új iskolaépület létesítését tette szükségszerűvé. Bálint Károly tanácsára a kezdeményező a tanítóból jegyzővé avanzsált Csergő Gyula volt, aki 1879-ben állt elő az új iskola építésére vonatkozó javaslatával. Elekes Péter és Dénes Imre bírák építőanyaggal és közmunkaszervezéssel támogatták a kezdeményezést. A munkálatokat Csergő Gyula vezette, aki mindenben mellőzte Molnár János plébános-igazgatót. Az eredmény felemásra sikeredett, az emeleti részt a következő évben ki kellett javítani. Az új iskolaépület 3 tanteremből, 1 tanítói és 1 iskolaszolgai lakásból, valamint 1 irodahelyiségből állt. Az iskolát a falu lakói adományokból tartották fenn. 1930-ban a falu 7 éven felüli lakóinak 87,3 százaléka volt írástudó.

A következőkben az 1936-os tantestület tagjaival ismerkedhetünk meg: Páll Viktória, Bulyáki Márta, Mánya Gyula, Szántó Ádám és Györgypál József. Bulyáki Márta visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1936-’37-ben a marosfalvi iskollában Nagy Izabella és Leopold Miklós tanítottak, majd helyükbe Orosz Kálmán és Szolga Etelka kerültek. Az állami iskolában az oktatás nyelve a román volt, kivéve a hittant. 1940-ig az állami iskolában az Ursu és Negrea román házaspár oktatott, a hitoktatók Lengyel Margit és Kálnoky Mária voltak. A Mánya Gyula és Györgypál József vezette pár hónapos átszervezés alatt Györgypál Józsefné és Szántó Piroska helyettes tanítóként működtek. Az igazgató Papp László volt, tanítónők Gulyás Anna, Tóth Júlia és Pétervári Antónia voltak. A tantestület tagjai a kultúraszervezésben is jeleskedtek. A lányegyletet Páll Viktória, a legényegyletet Györgypál József vezette. Karácsonykor pásztorjátékot, Katalin napkor pedig színdarabot mutattak be a tanulók. Farsang végén pedig háromnapos vigadalomra került sor. 

Tanítók Újfaluban


1614- Mihály deák
                  Fábián deák
            1638- Stepanus Litteratus
1656- Miklós deák
1663- Tamás deák
1672- GYERGYÓSZENTMIKLÓSI KERTÉSZ JÁNOS
1684- ELEKES ISTVÁN szentszéki notarius volt 24 esztendeig
1696- GYERGYÓSZÁRHEGYI GÁSPÁR JÁNOS – 1701-ben gyergyóalfalvi kántor lett
1701- PÉTERFFI MIHÁLY
1709- BORBÉLY TAMÁS
1717- BARTA TAMÁS
1721- BORBÉLY TAMÁS újra
1723- IMRE PÉTER
1729- GYERGYÓSZÁRHEGYI FÜLÖP PÉTER
1743- CSIBI GERGELY
1747- EGYED JÓZSEF (gyergyóújfalvi)
1778- FERENCZ PÉTER (csíkmadéfalvi)
1802- BARABÁS JÓZSEF (csíkszentdomokosi)
1838- GYENGE JÁNOS
1840- SZABÓ MIHÁLY
1843- NAGY JÓZSEF
            SZABÓ JÓZSEF
           BORBÁTH LÁSZLÓ
1894- LÁSZLÓ ANTAL
1911- SZÁNTÓ ÁDÁM – MÁNYA GYULA
            VINKLER ETELKA
1969- MOLNÁR SÁNDOR – GÖRBE MIKLÓS
1973- MOLNÁR SÁNDOR                         

A központi iskola tanítói:  Fórika Ágoston, Csergő Gyula, Simon Ádám, Balázs Sándor, Schifmann Miron, Fodor György, Székely András

1895. októbertől: Barra Etelka, Bajkó Máté, Pap József, Péterfi László, Mihálydeák József, Pál Viktória, Birta József, Balog Imre,

Marostízesi iskola: László Antal, Székely András, Páll  Viktória,   


1993. május 9-én fogadalmat tett az 58.számú MÁRTON ÁRON CSERKÉSZCSAPAT,
amelynek vezetője Elekes Zsuzsanna hitoktató. Cserkészotthonukat és tevékenységüket megáldotta Dr.Jakubinyi György érsek.





8.    A templom és a hitélet

Újfalunak már a gótikus korban kistemploma van, 1576 előtt plébániája,  1656 előtt pedig virágzó egyházközséggel rendelkezik. A gót stílusú templom helyére egy szűk templomot építettek, amely 1762-ben összedőlt. A mostani templom alapkövét 1825-ben tették le és öt év múlva át is adták használatra az új templomot. A felszentelésre 1853-ban Szentháromság vasárnapján került sor, a szentmisét a Nagyméltóságú és Főtisztelendő Haynald Lajos erdélyi püspök celebrálta. A templom építési költségeihez Báró Szepessy Ignácz erdélyi püspök 2000 forinttal járult hozzá. A költségek fennmaradó részét teljes egészében a hívek adományai fedezték. Az egyházközség akkori papja Csíki János volt, aki utódja, Albert Mihály plébános szerint sem pénzt, sem fáradtságot nem sajnált Isten hajlékának megépítése érdekében. Csíki Jánosnak tragikus sors jutott osztályrészül, hisz a felbujtott nép hála helyett kíméletlenül és durván elbánt vele, aminek következtében „ijedségből vagy a történtek miatti szégyenében elkedvetlenedvén és elbetegesedvén az élet legszebb korában meghalt.” A megyebíró Kovács András, míg az építőmester Pfeifer Antal volt. a templom védőszentje az Erzsébet látogató Mária, Sarlós Boldogasszony.

1887 május közepén a főoltár leégett, a jelenleg is látható díszes főoltárt 1550 forintért 1888-ban készítette Zinthaler Mihály marosvásárhelyi oltárépítő és aranyozó. A főoltárt Both Ferenc gyergyói főesperes és szárhegyi plébános szentelte fel. A mellékkápolnában található kis oltárt 1842-ben készíttette Kovács András megyebíró és neje Deák Katalin 600 forint költséggel.  A szószék Barabás József nejének, Jakab Borbálának 900 forintos adományából készült 1837-ben. Az orgonát 1400 forintos költségen 1874-ben készítette Nagy József brassói orgonaépítész. A régi, kis orgona Gyergyótölgyesre került, ahol még sokáig használták. A vecsernyeszékeket Bajkó Lajos és neje Bara Éva készíttették.

Már a régi templom mellett torony állt, amelyet 1628-ig két alkalommal emeltek meg. 1843-ban a toldásokat lebontották és a régi alaptörzsre új tornyot emeltek. A munkálatok irányítója Györke János, „az öreg ács” volt. 1855-ben egy vihar lesöpörte a torony tetején álló keresztet. Rá egy évre ünnepélyes keretek közt új kereszt került a toronyra, a feszületet Kolumbán Lajos vállalkozó helyeztek fel. Ugyanebben az évben a tornyot fehérre meszelték.




A toronyban négy harang van:

1) A lekisebb harangocskának felirata: Ecclae Gy.Újfalviensis sub. cura. D.Fran. Balv. De N.Batzon + 1747.
2) A következő nagyságúnak felirata: „A Telyes Sz.Háromság Egg Isten Nagyobb Dicsőségére öntetetett A Gyó-Újfalvi Templom költségén Segesvárt Manchen M.ÁT 1868.”
3) A harmadikon ily felirat olvasható: „Nemes Gyergyó Ujfalvi R.S.Közönség öntett - 1845 Keresztelő Szent János Tiszteletére Segesvárt Manchen Mihály által” -
4) A nagyharangnak felirata: „Ujra öntetett és Megnagyittatott A Sz.Erzsébetet Látogató B.Sz. Mária  Tiszteletére A Gyergyó Újfalvi Templom Költségén. Segesvárt Manchen Mihály által 1868.”

1863 februárjában a hitközségi gyűlés a templom körüli fal megépítéséről határozott. A munkálatok elvégzésével Drotos József vállalkozót bízták meg. A kerítés júniusban elkészült. 1932-ben a templom belső festését Dabóczi József szászrégeni iparművész végezte.

A templomban 2008 májusa óta restaurálási és állagmegóvási munkálatok folynak Czimbalmas Attila és Maszelka János restaurátor-művészek irányításával. A munkálatok megkezdése előtt régészeti feltárásra is sor került. A munkálatokat a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze, Demjén Andrea és Botár István, a Csíki Székely Múzeum régésze vezette, de a gyergyói múzeum munkatársai és néhány községlakó is segédkezett. A feltárások során kiderült, hogy a régi templom körül temető volt, az új templom falait erre a temetőre építették rá. Minden bizonnyal ez volt Újfalu első nagyobb, középkori temetkező helye. Az északi oldalon egy 2-3 éves gyerek sírját tárták fel. Az ásatás során felszínre kerültek Újfalu első, az 1762-ben földcsuszamlás miatt összedőlt templom előtti templom maradványai. Annak pontos elhelyezkedését sajnos már nem lehet kideríteni. Továbbá előkerült egy XVI. századi III. Zsigmond (1587-1632) lengyel király korabeli ezüst pénzérme, egy XVI. századi kés, egy középkori keresztelőkút, néhány falmaradvány és a gótikus templom alap-maradványai.  



Az egyházközség a korabeli iratokban 1636-ben jelenik meg.  Plébánosai 1664-től ismeretesek:



1664- RÉVI FERENC
1675- LÁSZLÓ JÁNOS
1698- MINDSZENTI ANDRÁS - a gyergyószentmiklósi Matricula alapján
1700- NÁDASI PÁL – a gyergyóújfalvi Matricula alapján
1716- GYERGYÓALFALVI LÁSZLÓFI ANDRÁS
1721- DEDE ISTVÁN
1724- KISS GYÖRGY
1728- JÓZSA JÁNOS PÁL
1730- SIMON ANDRÁS IMRE
1733- SZŐCS ANDRÁS
1746- SIKÓ JÓZSEF
1753- ISTVÁNFI ANDRÁS
1768- GYERGYÓSZÁRHEGYI CSERGŐ FERENC
1770- CSÍKSZENTSIMONI DARVAS JÁNOS
1803- KOVÁCS JÓZSEF
1821- CSÍKDELNEI KÁNYA JAKAB
1824- CSÍKI JÁNOS (jelenlegi templomunk építtetője)
1842- ALBERT MIHÁLY (honvédszázados, a plébánia építtetője)
1862- BÁLINT KÁROLY
1874- BALOG ELEK
1879- MOLNÁR JÁNOS (a Plébánia Történetének írója, a millenniumi emlékfák ültetője)
1903- VÁRTERÉSZ ANTAL
1908- GÁSPÁR JÁNOS
1932- RÁCZ VINCE
1952- GRISZHÁBER BÉLA
1975- SZABÓ BÁLINT
1978- HAJDÓ ISTVÁN
1985- KÁDÁR FERENC
1989- FÜLÖP BÉLA
                                      
KÁPLÁNOK

1892- TAMÁS ISTVÁN
1896- ORBÁN DÉNES
1899- LÁSZLÓ JÁNOS
1900- KACSÓ BOLDIZSÁR
1901- KACSÓ LÁSZLÓ
1906- KEDVES PÉTER
           GYŐRI IMRE
           CZINCZOK JÁNOS
           KOVÁCS FERENC
1928- BARABÁS GYULA
1929- TÓTH GÉZA
1930- FARKAS ERNŐ
          KOVÁCS BÉLA
          BARICZ BÉLA
          GRUBER JÁNOS
          CSIBY KÁROLY
          SÓFALVI JÓZSEF
          SZÉKELY GERGELY




BÍRÓK

1592 körül: VARGA MIHÁLY, FEKETE PÁL, JAKAB JÓZSEF, KOVÁCS ANDRÁS
1657-1659- ELEKES PÉTER (A Béldy Pál által kibocsátott felhívás aláírója)
1750- BALLA ANDRÁS
1752- BAJKÓ FERENC
1780- DÉNES MIHÁLY
1870- BALLA FERENC
1785- BÁNYÁSZ JÁNOS
1790-1791: KISS FERENC
                      . - . (Határvillongás Zetelakával)
1803- KISS FERENC
1804- ANDRÁS ANTAL
1805- MIHÁLYDEÁK IMRE
                      .-.
1812- HUSZÁR ISTVÁN
1813- MIHÁLYDEÁK ISTVÁN
1816- KIRÁLY ISTVÁN
1818- BÁNYÁSZ FERENC
1819- BÁNYÁSZ JÁNOS
1820- HUSZÁR SIMON
1821- SZÁSZ FERENC
1822- ELEKES FERENC – jegyző: Kovács András
1823- AMBRUS ANTAL
1825- BAJKÓ JÓZSEF
1826- NAGY SÁNDOR
1827- ANDRÁS TAMÁS – jegyző: Fodor Antal
1828- MIHÁLYDEÁK ANTAL
1829- KOVÁCS AMBRUS (egy okmány Balla Mihályt is említi)
1830- MÁTÉ JAKAB – jegyző: Deák Tamás
1831- BALLA PÉTER
1832- LÁZÁR ANDRÁS
1833- AMBRUS ANTAL
1834- ANDRÁS ANTAL
1835- BAJKÓ ANDRÁS
1836- BALLA MIHÁLY
1837- SIMON ANTAL
1838- DÉNES FERENC
1839- MIHÁLYDEÁKPÁL ANTAL
1840- GYÖRGY FERENC ANTAL
1841- DÉNES AMBRUS, később MIHÁLYDEÁK ISTVÁN
1842- BAJKÓ ANDÁS
1843- MIHÁLYDEÁK ISTVÁN – jegyző: András Antal
                    Táblabíró: VÉGH ANDRÁS
1844- BARABÁS IGNÁC (Csíki János plébános üldözésében résztvett)
1845- SÓLYOM FERENC
1846- KIRÁLY ISTVÁN – jegyző: Elekes Joáchim
1848- PÉTER ISTVÁN
1849- MÁTÉ BERTALAN, később: DEÁK LAJOS
1851- BÚZÁS ANDRÁS jegyző: Fákó Mihály
1853- BAJKÓ JÓZSEF
1860- ELEKES J. MÁRTON (a községházban sok atyafit pálcázott meg)
1861- MOLNÁR LAJOS
1862- BÚZÁS ANDRÁS ifjú – jegyző Péter Lajos –
      (a Zetelakával való erdőpernél sokat ártott a községnek)
1864- SÓLYOM ÁBRAHÁM
1865- BÁNYÁSZ GYÖRGY
1866- MOLNÁR RAJMOND
1867- SÓLYOM ÁBRAHÁM
1868- PÁL JÁNOS (horgas) – júliustól BARTALIS MIHÁLY (marhavész idején ingyen sok marhahúst evett)
1869- MIHÁLYDEÁKPÁL JÁNOS
1870- MÁRTON JÁNOS
1871- MIHÁLYDEÁK IMRE, BÚZÁS ANDRÁS és a végén MIHÁLYDEÁKPÁL JÁNOS
1874- MOLNÁR RAJMUND jegyző: Simon Gergely
1875- EGYED MIHÁLY jegyző: Mihálydeákpál Lajos
1876- JÁNOSI JÁNOS jegyző: Mihálydeák Péter
1877- BÁNYÁSZ GYÖRGY
1878- LÁZÁR JÁNOS
1879- EGYED PÉTER
1880- KOÓS FERENC jegyző: Csergő Gyula
1881- FERENCZI ISTVÁN (bor, pálinkakedvelő)
1885- KOÓS FERENC (tudákos férfi volt. Molnár plébánost állandóan jelentgette a püspöknél, később engedelmet kért)
1886- ELEKES J. PÉTER (becsületes,igazságos ember)
1891- ALBERT JÓZSEF
1892- ALBERT PÉTER
1893- KOÓS MÁRTON
1894- SÓLYOM MÁTÉ
1895- KOÓS FERENC
1896- BAJKÓ PÉTER (ny.honvédszázados. Feljegyzéseink 271-275.oldalairól való a bírák névsora)
1900- EGYED ANDRÁS
1901- EGYED MÁTÉ
1902- BARTALIS ANDRÁS – jegyző: Balog István
1903- NAGY ALBERT
1904- SÓLYOM PÉTER
1907- SIMON FERENC
1910- SÓLYOM MÁTÉ, a Jánosé
1912- FERENCZI JÓZSEF
1914- LÁZÁR MÁTÉ
1915- NAGY ALBERT
 1916 -CZIRJÁK MIHÁLY (egy huszárfőhadnagy főbe lövette)
1916- NAGY ALBERT
1917- SÓLYOM PÉTER Ábrahámé
1918 – BÁNYÁSZ SÁNDOR
1919- JÁNOSI MÁRTON
1920- KOVÁCS ANTAL
          Jegyzők 1914-től: Karácson Antal, Csata Vencel, Bajna Árpád, Elekes J. Máté, Sólyom Máté a Jánosé, Molnár Antal


Függelék:


A falutörvény teljes szövege:

„Gyergyóújfalu törvénye

ANNO DOMINI 1581

Mü, kik vagyunk Gyergyószékben, Újfaluban lakozandók, nemesek,   darabantok és vajda urunk őnagysága jobbágyi közönséggel, mind a teljes falu irattuk az emléközetre ez levelet, hogy miképpen az mü kegyelmes fejedelmünk, Báthori Christoph, Erdélyországának vajdája, az ő maga tanácsival és országával elvégezte, hogy Székelyországban az tilalmas vetésnek rendiből a királybiráknak büntetése leszállana, akarván őnagysága az ő maga jobbágyit es egyebeket ennek előtte való súlyos büntetéstől megoltalmazni, ennyi résziböl, hogy minden falu az ő falujában 12 hütös birákat esküssenek, kik az tilalmas vetésnek oltalmazására gyakorlatossággal vigyázzanak, minden ahhoz való külső, belső dolgokkal, hogy az 12 hütös bírákkal egyetemben az falu az királybirák büntetésin kivűl megbüntessék önnön köztök való végezett bírságokkal; annak okáért mü is értvén az őnagysága országával való kegyelines végezésit, és őnagyságának erröl kiadatott articulusát előnkbe vettük, és az őnagysága végzésinek mindenben engedelmesek lévén, az 12 hütös birákot elválasztván az mü tilalmas vetésünknek oltalmazására, az őnagysága articulussa tartása szerint mindenekkel mü is végeztünk teljes faluval némely büntetésekről és azoknak bírságának megvételiről.
Articulus primus
Az kapubírság denar 50, ha valami barom mégyen bé rajta, arról valami kár lészen, az kapus ember megfizesse a kárt, hajtópénzzel edgyütt.
Articulus 2-dus
Káros kert bírsága den. 25; ha valami barom mégyen bé rajta és kárt tészen, a kárt hajtópénzzel együtt a kertes ember megfizesse, ha pedig valami gonosz szokásos marhát mutathat ki, törvény szerént minden fizetés arra száll.


Articulus 3-tus
Ha valamely ember éjjel juhát falu híre nélkül falu szabadítása előtt a tilalmasban béhajtja, annak a birsága flor. 1, ha pedig nappal bocsátja be a tilalmasban, annak a bírsága den. 50; az hajtópénz minden 10 juhtól 1 pénz. Valamely marhát behajtnak pedig, a bírák házokhoz hajtsák, a bíró pedig kezesen ki tartozik adni, de úgy, hogy mind kárról, hajtópénzről igazat fogadjon a kezes.
Articulus 4-tus
Az tilalmasban ha valami barmat találnak, ha pásztoros leszen is, behajtsák; ha káron találják, az kárt fizesse meg az barmos ember hajtópénzzel együtt, annak a hajtópénze minden baromtól egy pénz és aprótól kettőtől egy pénz. Ha valaki az hajtó embertől az marhát elvészi, három girán maradjon érette; ha disznót találnak a tilalmasban, és kárt tészen, megfizesse disznós ember a hajtópénzzel együtt; annak a hajtópénze két öregtől egy pénz, aprótól négytől egy pénz.
Articulus 5-tus
Minden ember, ki lovát a tilalmasban tartja, ennek előtte való törvényünk szerint nyűgben s kötélen jó módon tartsa, ha valami módon elszalad és megesküszik az ember rajta, hogy jó módon tartotta, a kárt megfizesse, de birságot ne fizessen; de ha meg nem esküszik, annak a bírsága den. 12; éjjel pedig, ha valaki lovának a kötelit elorozzák, az ember megesküszik, hogy elorozták, a kárt megfizesse, a hajtópénzt is, de bírságot ne fizessen; ha pedig más ember lova miatt szalad el, és megbizonyíttatik, minden fizetés arra szálljon.

Articulus 6-tus
Ha valahol az falu határában vagy a falu között gonosz sár vagyon, és annak megtöltése falura vagy tízesre néz, a bírák meghirdessék, hogy megcsinálják; annak bírsága flor. 1. Ha csak egy ember személyit nézi, annak a birsága den. 25.
Articulus 7-mus
Ha valahol a falu határában utakot szántanak el, az bíráknak valamely felől panasz megyen felőle, a birák tartoznak rámenni és meglátni, az út megszabaduljon törvény szerént, az ember az elszántásért megbüntettessék három girára; ha pedig a bírák meg nem látják, a hatalmat ki cselekütte, az egész falu ugyan rámenjen, és felkeressék ki-ki nyugodalmáért.
Articulus 8-vus
Az elszegődött szolgát is mind az urával együtt az 12 hütös bírák eleibe híhassák, ha valakinek kárt tött, senki pedig ennek meg nem ítélt törvényivel a földesura eleiben ne mehessen az falu végezése szerint tilalmas vetés dolgából.
Articulus 9-nus
Ha valaki lovát vagy egyébféle barmát a csóvás parlagon pásztoroltatja vagy ráköti Szent János-napig, 3 girán maradgyon. Szent János-nap után, ha kaszálófű lészen rajta, megláttatik, azt a bírák meglássák, s az ő szabadításoknak utána minden ember bírhatja mert a tilalmas vetés nemcsak egy ember kertivel oltalmaztatik meg.


Articulus 10-mus
Valaki szénafűben vagy irotván szénafűben lovát vagy egyéb barmát tartsa, és megbizonyíttatik, vagy valamelyik félnek törvény megyen felőle, mivel akarattal való kártétel, 3 gira a bírsága. Ezekben pedig mind a hütös bírák előtt törvény legyen, és törvény szerint büntettessék minden ember,
Articulus 11-mus
Minden tilalmasbeli való kártétel, ki nem történettel lészen, megbizonyíttatik, hogy nem akarat szerént való kártétel, annak bírsága 3 gira.
Articulus 12-dus
Minden tilalmasbeli csóvás szénafű vagy parlag ha lészen, de senki semmi biradalmával rá nem mehet az bírák híre nélkül, mert ha rámegyen maga gondolatjával, 3 girán marad az ember.
Articulus 13-tius
Ha valaki a tilalmasban kárt tétet és meg nem alkuszik az káros emberrel törvénylátásának előtte, vagy megtagadná, hogy nem őmiatta vagyon a kártétel, ha birák eleiben jutnak, 3 girán maradjon érette a barmos ember a mi módunk szerint, mivel törvényt várt rája.
Articulus 14-tus
Minden, valaki ebben ellentartó lészen a teljes falu végezésiben, kiváltképpen az őn[agysá]ga articulusának continentiája szerint, ha valaki bírságon esik, az executiónak eleiben ne állhasson; ha pedig eleiben állana, 12 forintokon maradjon az az ember. Minden bírságnak pedig a fele a bíráké, fele a teljes falué legyen.
Articulus 15-tus
Mindenekre ha jó módon az tizenkét hütös bírák gondot nem viselnek, ami az ő tiszteket nézi, és valaki a királybirónak panaszt tészen és megbizonyíttatik, hogy a bíráknak vigyázatlanságok miatt lött a kár, az bírákra száll a tizenkét forint, és a falu tisztán marad minden büntetéstől.
Articulus 16-tus
Valaki méltatlan panaszol tisztnek falu híre nélkül: 12 forinton marad az az ember érette.
Articulus 17-mus
Minden esztendőben a hütös bírák a falut megfeleltessék, a falu is ahhoz embert válasszon, és valamint a falu megfelel, írva legyen, és úgy büntessenek mindeneket; valami barmot pedig kifelelnek tilalomszegésre, annak bírsága denár 12.
Articulus 18-vus
Valakinek az falu közül házához küldnek bírságért, a falu adta emberrel együtt egy vagy kettő a bírák közül légyen, kérje a törvénynek annyi érő marháját, az mennyit az bírság tészen, ha törvénynek nem adgya, az bírák eleiben hijják azt az embert, engedetlenségen marad az falu végzése szerént, mint lófő 8, darabant és szabad székel, jobbágy 3 girán marad érette.
Articulus 19-mus
Mivelhogy az falunak végezése volt még a régi székel szabadságnak idejében is, hogy senki az falu határában, mezőn, erdőn, falun és falu híre nélkül örökséget ne foglaljon magának, hanern falutól kövesse, ha az teljes falunak adhatája lészen, meglássák azt az helyet, de a falu engedelmiből örökítse, de ha csak maga gondolatjából megyen rá, a falunak vesszen minden marhája, az örökség is; ennek pedig mindenkor három törvénnyel való tilalma volt; ebben pedig a teljes falu előtt lött törvény mind a hütös bírákkal együtt, a három törvény ellen három tilalman, azaz 9 girán marad az az ember, hogy az falu végezésinek engedetlen volt.
Articulus 20-mus
Ha valamely ember bírságon esik, vagy káros kerti vagyon, kiről mind a teljes falu végezett, mindezekben a bírák igazítani mennek az ő tisztek szerint, ha ez az ember házánál honn nem lenne, azért az bírák a bírságot ugyan megvehessék törvény szerint, amivel tartozik, háza népitöl, törvénynek kérhessék a házat és zállagot vehessenek, de hatalommal marhát ne vegyenek; ha törvénynek nem adja marháját, az az ember három girán maradgyon, amint feljebb megírattatott; ha pedig az igaztételről a birákot eltiltja, és a tilalomnak okát nem adhatja, az ok nélkül való tilalom is megmaradgyon, egy tilalom ellen három girán, három tilalom ellen 9 girán.
Articulus 21-mus
Ha valamely embernek ítéltetett törvénye a bírák előtt nem tetszik, apellálhasson más falubeli bírák eleiben, újobban való itílésnek okáért, hogyha jobban ítílnének. Amen.” 


Felhasznált irodalom:

Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006.
Egyed Ákos - Magyari András (válogatta és összeállította): A székelység története a 17-19. században, Csíkszereda, 2001.
Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Bp., 1937.
Garda Dezső: A falutörvénytől a közbirtokosságig, Gyergyóújfalu monográfiája, STÁTUS Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998
Imreh István: Székelyek a múló időben, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987.
Kölönte Béla: Gyergyó története a kialakulástól a határőrség szervezéséig, Mark House, Gyergyószentmiklós, 2002., Reprint Kiadás
Nagyajtai Cserei Mihály históriája, digitalizált változat
Orbán Balázs: Székelyföld leírása (digitalizált változat)
Szádeczky-Kardoss Lajos: A Székely Nemzet története és alkotmánya, Budapest, 1927., digitalizált változat
Szekeres Lukács Sándor: Hunyadi Mátyás és a székelyek, In. Székelyföld, XII. évf., 11. szám
Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza, Kriterion, Bukarest, 1982.
Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850-1992)
Domus Historia Gyergyóújfalu
Székely Oklevéltár II-IV- V.
 

ifj. Sólyom István