Főmenű
Gyergyóújfalu története
1. Földrajzi fekvése:
Gyergyóújfalu (Suseni, Hochfeld) Gyergyószentmiklóstól délnyugatra, az északi szélességi 46°38’, és a keleti hosszúsági 25°36’ körök találkozási pontjánál fekszik. A település a Visszafolyó patak mentén észak-kelet, dél-nyugat irányban, középső része nyugat-kelet irányban, míg a déli része észak-déli irányban terül el. Utóbbi részeket a Maros szeli át. A marosmenti területek tengerszint feletti magassága 748 méter, a központi területeké 756 méter. A község nyugati szomszédja Gyergyócsomafalva, északon Kilyénfalva, keleten pedig Vaslábbal határos. A mezei és erdei területek révén Csíkkarcfalva, Csíkdánfalva, Zetelaka és Varság községekkel is szomszédos.
2. Katorzsától a „véres farsangig”
Az Újfalu megnevezéssel a többi gyergyói falu nevéhez hasonlóan viszonylag későn, 1567-ben találkozunk; ekkor jegyezték fel a 25 dénáros adófizetők számát. A település ekkor 32 adóköteles kapuval rendelkezett. Az első írásos említés azonban nem azt jelenti, hogy előtte már ne lett volna lakott e vidék. Az Újfalu határában fekvő Katorzsa ugyanis a Gyergyói-medence egyik legrégebbi településének tekinthető. Információkat erről Orbán Balázs szolgáltat:
„Ujfalu határán Katorzsa nevü helyen, mondják, ily nevü falucska állott, melyet a tatárok dultak fel akkor, midőn a Délhegy alján Város nevü helyen török város feküdt. Az állitólagos város egy szép hegylonka Ujfalutól egy órányira; de ott régi épületeknek semmi nyoma. Feltehetőleg e szép magaslaton, honnan egész Gyergyó tere feltünik, a törökök valamely beütésük alkalmával táborhelyet ütöttek, de mivel ily alkalmakkal ők sátrak alatt tanyáztak, a vászonházak nem is hagyhattak állandó nyomot magok után.”
A magaslat tetején álló település török alapítását Garda Dezső szerint megkérdőjelezhető. Úgy véli, Orbán Balázs a „hagyomány ferdítéseit” rögzítette, hisz a XI-XII. században számos magyar településen használatos volt a sátor. Az idézett részlet azonban kétségkívül rávilágít a lakosság magasabb térségekről a síkabb területekre irányuló mozgására, az állattenyésztés visszaszorulására és a földművelés, növénytermesztés jelentőségének megnövekedésére. A kettős szállásrendszerre vezethető vissza a mind a mai napig élő téli-nyári szállás hagyománya is. A XII-XIV. században immár a környező magaslatokról behúzódva a térség lakói a Visszafolyó és a Maros találkozásánál hozta létre településhálózatát. A falurészek vagy tízesek nevei már a kezdeti időszakban kialakultak, hisz a székelyek ősi hadszervezete a török népekéhez hasonlóan a tizedek, századok és ezredek egységén alapult. Endes Miklós szerint a XI. század végén a Keleti-Kárpátokba érkezett székelység letelepedése a legkisebb hadi egységgel, a tízessel kezdődött. Ennek megfelelően mindenik harcos egyenlő földterületet kapott. Újfaluban a tízesek nevei máig fennmaradtak: Alszeg, Kosza (családnév), Fenyés, Vészhágó, Katorzsa, Gálfalva (családnév), és egy új tízes, Felsőmaros.
A falu tehát nem a Gyergyói-medence betelepítésének idejében jött létre, hanem valamikor az 1330-as években. A pápai dézsmák (1332, 1333 és 1334) Gyergyóra vonatkozó regisztruma három papról tesz említést, azonban az egyházközségek neveit nem jegyezték le, hanem az iratban általánosan a Gyergyó megnevezés olvasható. Orbán Balázs szerint - mivel három külön nevű pap van megemlítve a regisztrumban-, arra lehet következtetni, hogy abban az időben csak három egyházközség létezett. „…azok egyike mindenesetre Alfalu volt, s más kettő valószínüleg Sz.-Miklós és Szárhegy lehettek.” Kölönte Béla úgy véli, hogy Újfalu körülbelül ebben az időszakban húzódik le a hegyvidékről Maros mellé. A környező falvak ekkor használják a településsel kapcsolatban az „új falu” elnevezést.
A XIV. század második felében, 1463-ban Gyergyó Csík fiúszékeként szerepel, ebben az időszakban a gyergyói egyházközségek közül Szentmiklós, Alfalu, Szárhegy és Újfalu őse is létezett. Egy 1864-ben lejegyzett hagyomány szerint Újfalu eredeti települése a Maros melletti áradásoknak kitett, Katorzsának nevezett részeken volt, ahonnan a lakosság a Gál birtokra, a mai község központi részére települt. Ezért a települést már 1567-ben Újfalunak nevezték. Arra vonatkozóan, hogy a néhai Katorzsát pontosan mikor alapították, semmiféle történelmi forrás nem áll a rendelkezésünkre.
A község dűlőinek nevét érdemes felsorolni, hisz Újfalu tartotta fenn a régi neveket, felosztásokat, szokásokat: Belsőség, Folyam és a völgy, Sárospatak és határkapu tartomány, Alsóvész és Nagykert, Felsővész, Mihály-magosa, Kosza és Város, Fenyés, Hosszubükk és Fodorvész, Fehérfenyés, Bükkfő, Délhegy délkeleti oldala, Csudálóhegy,, Délhegy háló melyéke, Somlyó, Új-esztena, Libán-sorka, Libán-mezeje, Köves-ásó és Sára-pataka, Bogáros vidéke, Tamás-pataka feje, Hosszúkő-lábja, Tamás- és Tiszáspataka, Osztorósalja, Vészhágó, Barátos és agyagas-domb, Kurtaeger.
Az 1569-es összeírásban Újfalu egyes lakosai is meg vannak nevezve: Nagy Ambrus, Kerestély Mihály, Péter György és Péter Tamás nemesek, Albert Mihály, Bíró Mihály, Bíró Imre és Elekes János lófők. 1576-ban az 50 dénáros adót fizető székely főembereket is összeírták. Újfaluból 16 személyt írtak össze. Közülük 15-en Báthory István (1571-1586) fejedelem közvetlen szolgálatában voltak, egy személy pedig Lázár István királybírónak volt alárendelve.
A letelepedés után viszonylag rövid idő alatt kialakult a székely társadalom három rendje: a főemberek (primorok), a lovas katonák, lófők (primipili) és a közszékelyek, vagyis a gyalogosok (pedites). A középkori székelység privilégiumainak két legfontosabbika az adómentesség és az önigazgatás volt, ezek zálogát pedig a katonai szolgálat jelentette. Kollektív szabadságjogait csak addig őrizhette meg, amíg teljesíteni tudta hadi kötelezettségeit, és az államnak szüksége volt a székelyek fejenkénti katonáskodására. A székelység szigorúan vigyázott a hadi kötelezettség teljesítésére, az ellene vétőket száműzetéssel, házrombolással és akár kivégzéssel büntette.
Mátyás király halálát követően a magyarországi főurak olyan királyt akartak választani, akit saját markukban tarthatnak. Az ilyen jellegű törekvések kísérője volt a székelyek ősi szabadságjogainak megnyirbálása. Általánossá vált a zsarnokság, a széthúzás és a fosztogatás. Báthory István erdélyi vajda és székely ispán élen jár a székelyekkel szembeni törvénytelenségek elkövetésében. A székelyek vajda fenyegetése ellenére II. Ulászlóhoz fordulnak segítségért, aki visszavonta Báthory megbízását.
Az 1506-ik esztendőben megszületett II. Lajos, Budán pedig hozzáláttak a székely ököradó behajtásának előkészületeihez. A székely családok egy része nem volt hajlandó a kért ökröt beszolgáltatni, mondván ők ilyen adózásra nem emlékeznek. Az adómegtagadásnak volt alapja, ugyanis az előző királyoknak Luxemburgi Zsigmondtól Mátyásig, nem született fiúgyermekük, így az ököradó könnyen felejtésbe merülhetett. A felháborodott székelyek több királyi adóbehatót megöltek, sokakat elűztek. A király megtorlása nem késett sokáig, aki Tomori Pál, fogarasi főkapitányt küldte a székelyek ellen. Marosvásárhelynél a fegyveres székelyek megállították, azonban Tomori nagyobb erővel tért vissza, a felkelőket szétverte, vezetőiket megbüntette és az ököradót behajtotta. A felkelés végül oda vezetett, hogy Székelyföld autonómiáját jelentős mértékben korlátozták, az ököradó helyett pedig pénzbeli adót kezdtek követelni a székelyektől.
A királyi hatalommal való szövetség végérvényesen megbomlani látszott. A széles körű elégedetlenség az 1519-es és az 1521-es felkelésekben csúcsosodott ki, ezekből a megmozdulásokból az újfali székelyek is derekasan kivették a részüket. Mohács és az önálló Erdélyi Fejedelemség megalakulása után válságba került a székely autonómia. Az 1557-es gyulafehérvári országgyűlés a székely örökösödési rendszerrel gyökeresen ellentétes törvényt fogadott el. E szerint hűtlenség esetén a székely is fő- és jószágvesztésre ítélhető, akár a magyar nemes. Rá egy évre az országgyűlés 5000 forint adót rótt ki a székelyekre, régi hadrendszerüket is megváltoztatta; a katonai kötelezettséget a másik két erdélyi nemzetéhez igazította. Az adómentesség ezt követően csak a főnépekre és a lófők egyik rétegére volt érvényes. Ők viszont továbbra is katonáskodással tartoztak. A közszékelyeket vagy gyalogosokat a zsellérek és szolgák közé sorolták, akiknek adózniuk kellett. A fejenkénti kötelező katonai szolgálat eltűnésével megszűnt a székely szabadság jogforrása. A két felső rend előjogainak megmaradása a székelység rendi küzdelmeinek kiéleződéséhez vezettek.
Az önkormányzati rendszer tovább gyengítése és a szabadságjogokba való taposás vezetett el az 1562. évi felkelés kitöréséhez. A nagy arányokat öltő megmozdulás kezdetben székely sikereket eredményezett, azonban a János Zsigmond fejedelem által vezetett had megfélemlítette a felkelőket, akik maguk fogták el vezetőiket és megadták magukat. A megtorló intézkedések után az országgyűlés számos olyan törvényt hozott, amelyek a székely társadalom jogi helyzetének megváltoztatásához vezettek. A katonai rendiség háttérbe szorult, helyét a feudális típusú rendiség vette át, erőteljes nemesi renddel és jobbágysággal. Legrosszabbul a harmadik rend járt, őket a fejedelem jobbágysorba taszította, birtokaikat a kincstár részére foglalta le vagy elajándékozta. Csík- és Gyergyószékben tíz ember 217 jobbágyat kapott a fejedelemtől.
A székelyek jogi, politikai helyzetük romlásába nem tudtak belenyugodni, több alkalommal is fellázadtak (1571 és 1575), mígnem 1596-ban újabb nagyméretű felkelésre került sor. A gyergyói közszékelyek Gál Jánost választották vezérüknek. Báthory Zsigmond ellenük Apafi Miklóst küldte, aki 2000 fős lovassal és gyalogossal a Bucsin-tetőn vert tábort. A gyergyói felkelők Újfaluban gyülekeztek, hogy elállják a hegyi utat. A csatát megelőző éjszaka mulatozással, dorbézolással telt el. A gyergyói székelyek egymás haditetteit éltették, ugyanis 1595-ben hősiesen harcoltak a török ellen, a székely földesurak azonban a fejedelem ígérete -sikeres hadjárat esetén a régi szabadságjogok visszaállíttatnak- ellenére nem szabadították fel jobbágyaikat. Az alfalvi öreg Kovács János egyházfi észrevette Apafi tábortüzeit és még azon éjjel átsietett Újfaluba, hogy jelentse az ellenség közeledését. A megittasult, kipihenetlen atyafiak sebtében Apafi serege ellen indultak, aki azonban bekerítette őket és visszakergette őket Újfaluba, ahol vérbe fojtotta a felkelést. Az ütközetben 27-en estek el, három főt vasnyársra húztak, ötöt felakasztottak, több házat csűröstől felégettek. Vezérüket, Gál Jánost szintén kivégezték. Az újfali szájhagyomány szerint a halottakat a templomfalon kívül eső Siralom nevű helyen temették el. Az elnevezés minden valószínűség szerint a véres események után került be a köztudatba. A fejedelmi megtorlás a székelyek „véres farsangja”-ként vonult be a történelembe.
3. A falutörvény
A székely faluközösségi rendtartások közül a gyergyóújfalvit szokás az írásban az utókorra hagyományozott legkorábbiként említeni, a következő kiegészítéssel. Az 1581. évi gyergyóújfalvi falutörvényben csak az írás keltezésének dátuma olvasható („Anno Domini 1581”), míg a szintén ugyanabból az esztendőből származó háromszéki zaláni falutörvény a keltezés napját és hónapját is jegyzi („pünkösd nap után való kedden”, azaz május 16-án).
Az újfalvi constitutio keletkezésének dátuma ugyanakkor 1581. január 1. és május 27-e közötti időszakra tehető, hisz május végén a falutörvényben említett Báthory Kristóf erdélyi fejedelem éppen május 27-én halt meg. Kezdő sorai a következők: „Mü, kik vagyunk Gyergyószékben, Újfaluban lakozandók, nemesek, darabantok és vajda urunk őnagysága jobbágyi közönséggel, mind a teljes falu irattuk az emléközetre ez levelet,…” Szintén ugyanabban az esztendőből való a gyergyószentmiklósi statútum is, amely teljes mértékben átveszi az újfalvi szövegét, csupán a település nevét változtatja meg: „Mü, kik vagyunk Gyergyószékben Szent Miklós falvában lakozandók…”
Az újfalvi falutörvény passzusaiból konkrétan megállapítható, hogy a településnek már 1581 ellőt kiforrott szokásjogi rendje volt, hisz régi jogszokásokra hivatkozik. Az 5. pontban ugyanis kimondták, hogy „minden ember, ki lovát a tilalmasban tartja, ennek előtte való törvényünk szerint nyűgben s kötélen jó módon tartsa,…”. A 19. szakaszban olvashatjuk, hogy „az falunak végezése volt még a régi székely szabadságnak idejében is” arról, hogy közföldet senki nem foglalhat, hanem kérjen a faluközösségtől. A régi székely szabadság pedig az 1562-es székely felkelés előtti évtizedeket jelenti.
A falutörvény articulusaiból kiderül, hogy Újfalu társadalma a XVI. század utolsó harmadában már egy gazdaságilag és önigazgatásilag jól szervezett közösség volt, amely tisztelte és nagy becsületben tartotta a törvényt, valamint az általa fenntartani kívánt rendet.
4. A székelymentő fejedelmi politikától Gyergyó romlásáig
Az 1600-as évek elején Basta osztrák generális rémuralma és az azt követő pestisjárvány alaposan megtizedelte a Székelyföldet. Giorgio Basta parancsára az 1602. évben a császári hűségre esketett csík- és gyergyószéki lakosok között újfalviakat is találunk.
Lófők: Biró János, Biró Mátyás, Elekes István, Nagy Ferenc, Simon Balázs, Tamás Pál, Tamás János, Sólyom Dávid, Kerestély István.
Szabadosok: Elekes Péter, Bodó János, Dénes András, Kastal Mihály, Elekes Miklós, Fazakas Pál, Benkő István, Elekes Ferenc, Egyed Miklós, Csíki Péter, Kastal István, Bíró Bálint, Adorján András, Pál György, Kastal Mihály, Kastal János, György István, Hegedűs Tamás, Bálint János, Jakab Antal, Ferenczi György, Máté András, Kovács Ferencz, Imre János, Pál János, Fodor Mihály, Postál Gergely, Varga Albert, Kézdi Balázs, Nagy István, Varga János, Elekes Domokos, Lackó Mihály, Gál Péter, Ferenczi Tamás, Barta János, Kastal Ferencz, Kastal György, Barta Péter.
A felsorolás alapján elmondható, hogy 1602-ben, Újfaluban 9 lófőt és 39 szabadost írtak össze.
Az 1614-es Bethlen-lustra és az 1616-os újbóli összeírás az akkori székely társadalom és Újfalu társadalmának hiteles keresztmetszetét nyújtja. A Bethlen lustra Újfaluban 15 lófő-, 16 gyalog- és 29 szabados családot említ. A szabad jogállású famíliákon kívül, öt jobbágy-, 4 zsellér család és 7 külső szolga élt. Nagy András névvel egy solymász családfő is szerepel a listán, akiket a későbbi Sólyom család őseiként tart számon a történetírás. A két listát összehasonlítva kitűnik, hogy két esztendő alatt családok költöztek el a faluból, helyükbe újak érkeztek, valamint nagymértékben, ötről harmincra emelkedett a jobbágyok száma.
A „véres farsangot” követően a székely társadalom kettészakadt, a nemesség és a közszékelység között átjárhatatlannak tűnő szakadék keletkezett, ellenségként tekintettek egymásra. A csalódott tömegek ezután ahhoz a szekértáborhoz csatlakoztak, amelynek vezetői régi szabadságuk visszaállítását ígérte nekik. Így fordulhatott elő, hogy a székelyek egy része Mihály vajda táborában harcolt, másik részük pedig Basta osztrák generális zsoldosai között forgatta a kardot. Több esetben is előfordult, hogy a harcmezőkön székely a székely ellen küzdött. A Báthoryak alatt a székelység ínséges időket élt. Az 1562-es felkelés után elvesztett szabadságjogait csak ideiglenesen tudta visszaszerezni, társadalma szétesett, saját érdekei védelmében pedig a belső széthúzások miatt nem tudott fellépni. Autonómiája végleg a múltba veszett, fegyveres megmozdulásai pedig semmilyen pozitív eredményre nem vezettek.
A válságos időkben a székelyeket, ahogy Egyed Ákos fogalmaz, „a helyi közösségek mindennapi termékeny élete segítette át”. A XVII. század közepéig az úgynevezett székelymentő politika is nagyban hozzájárult a székely köznép további pusztulásának megakadályozásában. A békésebb időszak kedvező hatásait jól szemlélteti az 1643-as Rákóczi-féle lustra, amely már nem tesz említést a szabadokról, hisz azok már a puskás gyalogok sorába emelkedtek. A székely jobbágyoknak három csoportja volt ismeretes. Az ősjobbágyok a Mihály vajda uralma alatt jobbágysorba jutott székely családok voltak. Újfaluban 1614-ben négy ősjobbágy család élt. Név szerint: Ádám János, Hegedűs Balázs, Hegedűs János és Gothár Péter.
A második csoportba a konfiskált családokat soroljuk. Eredetükre az 1608-as diéta határozataiból lehet következtetni, ahol kimondják, ezen kategóriába azok soroltatnak, akik „az ország szolgálatjából megvonván magukat, jobbággyá lettek…”. Az 1616-os összeírásban szereplő újfalvi jobbágyok egy része minden bizonnyal konfiskált volt. A harmadik csoport tagjai fejekötött néven ismeretesek. Azok tartoztak ide, akik önként, erőszakos cselekedet miatt, a hadiszolgálatot megtagadva, szegénység, betegség stb. miatt jutottak jobbágysorba. Az 1614-es összeírás egy fejekötött jobbágycsaládot tart nyilván Újfaluban. A zsellérek a székely katonacsaládoktól vagy a szabadosoktól függő családok voltak. Újfaluban 1614-ben négy, 1616-ban pedig három zsellércsaládot jegyeztek fel. A külső szolgák többnyire idegen vidékekről származtak. Társadalmi megbecsülésük nem volt nagy, csupán keresztneveik maradtak fenn az utókor számára. A solymárok specifikus jogi-katonai csoportot alkottak, tagjaik főleg vadászatok alkalmával szolgálták a fejedelmet és annak környezetét.
A fentiekben szó volt a középkori ököradóról, akkor itt említést kell tennünk a sólyomadóról is. Egyes székely családok sólymot szolgáltattak a királyi udvar részére vadászat céljából. Ezen családok kiváltságokat is kaptak (1623-1659) tevékenységük jutalmául és további ösztönzése céljából. Kemény munkával idomították madaraikat, viszonzásképpen mentesültek a katonai szolgálattól és az adózástól. Az 1643-as lustra két újfalvi solymászt említ: Nagy Andrást és Sólyom Dánielt. E kiváltságokat I. Lipót (1640-1705) magyar király és német-római császár is megerősítette. Ilyen sólymot szolgáltató családok Gyergyóban is voltak, ezt tanúsítja az 1699-es keltezésű, a fentiekben említett királyi-császári oklevél, valamint a Gyergyó-medence falvaiban manapság elterjedt családnevek: Madaras (Gyergyószentmiklós), Madarász (Gyergyócsomafalva) Sólyom (Újfalu), valamint az újfalvi Sólyomtár név, ahol a szájhagyomány szerint a sólymokat tartották. Az idomított sólymok egy részét az országban használták, adó fejében Konstantinápolyba is sokat szállítottak.
1614-ben 392 főembert, 4131 lófőt, 2877 gyalogot és 3778 szabadot írtak össze Székelyföldön. Ezek a társadalmi csoportok alkották a szabad rétegeket. Az 5068 jobbágy, a 3000 zsellér, a jövevények és egyéb népségek 950 fős kategóriája a székely társadalom alávetett, függő részét képezte. Az 1562-es felkelés óta a székely társadalom gyökeres változáson ment keresztül. Nagymértékben csökkent a szabadok aránya, a nem szabadok száma pedig rohamos léptékben növekedett. A leginkább számottevő változás a korábban legnépesebb gyalog rend esetében következett be, a 2877 fő a társadalom alig 14 százalékát jelentette, míg a jobbágy- és zsellérréteg aránya a 44 százalékot is meghaladta. A jobbágyosodás és zselléresedés folyamata Bocskai és Bethlen fejedelemségéig tovább folytatódott, annak ellenére, hogy az 1562-ben függőségi viszonyba kerültek közül sok család visszanyerte szabadságát. Székelyföldön ugyanakkor erős jobbágytartó nemesség alakult ki. A régi primori rend felső rétege a vármegyei nemességgel megegyező státusba került. A lófők szám szerint erős rendet képeztek, de nagyrészük szegény, egyházas „hétszilvafás” nemes volt. A gyalogok pedig szabad rendű földművelő státussal rendelkeztek.
Bethlen Gábor észlelte a székely társadalom átalakulását, talán meg is lepődött a régi katonai rendek ily nagyarányú hanyatlása láttán. Bocskai politikáját folytatva megpróbálta megállítani a jobbágyosodás folyamatát, hisz neki elsősorban katonára volt szüksége. Már 1614-ben visszaadta a székelyek szabadságának egy részét, és a katonai kötelezettséget is előírta. Szigorúan megtiltotta a nemeseknek, hogy jobbágyi szolgálatra szabad székelyt fogadjanak. Majd a következő években folytatta a gyalogrend kiváltását. A végrehajtás során 1623-ban biztosokat rendelt, akik erélyesen léptek fel több befolyásos főember ellen. Tőlük több családot is visszavettek és a gyalogpuskások sorrendjébe iktatták be őket. A fejedelem lófősítéssel, nemesítéssel is igyekezett erősíteni a felsőbb rendet és a katonaréteget. Tudomásunk van arról pl., hogy Bethlen csíki útján 1623. augusztus 9-én az újfalvi Adorján Andrásnak lófőséget ad.
Az intézkedések jótékony hatását mutatja egy 1627-ben készített leírás, amely szerint az udvarhelyszéki nemesek, lófők és gyalogok száma megkétszereződött, a jobbágyok száma pedig a korábbi kétharmadára csökkent. A fejedelmi politika nemcsak rendeleti úton kívánt gátat vetni a székelység eljobbágyosodásának, hanem a jobbágyok megadóztatásával is, hisz a katonáskodásnál sokan könnyebbnek tartották a jobbágyi és zselléri szolgálatot, valamint az eladósodás miatt többen vállaltak munkát a földesuraknál, hogy a kapott pénz által visszanyerhessék szabadságukat.
Bethlen Gáborhoz hasonlóan I. Rákóczi Györgynek is szüksége volt a katonáskodó székelyekre, ezért folytatta elődje politikáját. Az 1635-ben tartott összeírás a katonai rendek megerősödését, valamint a székely jobbágyság arányának visszaesését mutatja. A székely földesurak csak azokat a jobbágyokat tarthatták meg, akik 1614 előtt önként léptek jobbágysorba. A fejedelem háborúiban nagy számban vett részt a székelység, ami Erdély gazdasági erősödését is mutatja. Bethlen és I. Rákóczi György alatt a székely társadalom belső problémája megoldódott, az új rendi szerkezet pedig megszilárdult. A székelymentő politikai ugyan nem szüntethette meg a feudalizmus társadalmi képződményeit (nemes-jobbágy), de sikeresen megakadályozta, hogy a székely nép az átalakulás áldozatává váljon. A székelység helyzetének jobbra fordulását mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy a XVII. század utolsó felében Székelyföld lakossága mintegy 100 ezer főt számlált. A székely társadalomszerkezet is jelentős változáson ment keresztül. Míg a megtelepedés idején a székely társadalom három rendre - előkelők (primorok), lófők és gyalogok- tagozódott, addig a fejedelemség korában a vármegyékre jellemző rétegek, valamint sajátos székely képződmények is megjelentek.
A XVII. századi Székelyföldön a következő rendeket jegyezték fel: főnemesek, birtokos köznemesek, armalisták és egyházi nemesek, városi nemesek, bebíró nemesek, lófők, darabontok, libertinusok vagy szabadok, jobbágyok, zsellérek és jövevények. A legérdekesebb változáson a primori rend ment keresztül azáltal, hogy fokozatosan nemesi renddé alakult, miközben maga is alrendekre bomlott. A főnemesekből és a köznemesekből jobbágytartó földbirtokosok lettek. Az armalisták új rendjét a „hétszilvafás” nemesekhez hasonlóan a fejedelmek oklevél-adományozással hozták létre. Az egyházi és az armalista nemesi családok egy-két jobbágyot, zsellért és gazdasági szolgát foglalkoztattak. A bebíró nemesek nem Székelyföldön születettek, de ott házasságkötések által birtokot szereztek, és ezáltal egyre nagyobb befolyásra tettek szert. A nemesi rend kiváltságos kategória volt, tagjai a fejedelmi igényeknek megfelelően katonai szolgálattal tartoztak.
A XVI-XVII. század folyamán az egykori lófői rend felső rétege nemessé vált, e miatt számuk csökkent. A fejedelmek azonban adományozással pótolták a létszámot. A lófői oklevelet többnyire vitézi tettel, kimagasló hadiszolgálattal lehetett kiérdemelni. A darabontok rendjét újonnan hozták létre a fejedelmi jobbágyok felszabadítása által. Ez az új, korszerűen felszerelt, képzettebb katonai réteg a gyalogrend helyét vette át a székely hadseregben. A szabadok rendje az 1562-ben jobbággyá nyilvánított székelyek felszabadítása révén jött létre, ők jelentették a földművelő-állattenyésztő szabad székelységet. A jobbágyság és a zsellérség kategóriája a korábbi gyalogrend, valamint a betelepülők soraiból nagy lélekszámmal bírt. A népesség 9/10-e falun élt. A székelyföldi falvak társadalmában is lényeges szerkezetváltozások következtek be. Az összeírók már nem csak kisnemest, libertinust, darabontot, jobbágyot és zsellért jegyeztek fel, hanem megjelent az írástudó, mai szóval az értelmi réteg is. E foglalkozásokat a papok, az egyre szaporodó számú tanítók, diákok, hivatalt viselő nemesek és a magasabb katonai rangú vezetők jelentették.
Az 1643. évi Székely Lustrában már ismét találkozhatunk újfalvi nemesekkel, valamint megjelennek az új lófők és a lófőséggel nem rendelkező lovasok is. A jobbágyok azonban hiányoznak az összeírásból. Az összeírók már különbséget tettek a harcköteles és a harcképtelen családok között. Ugyanis 1643-ban megfelelő indoklással vállalhatóvá vált a harcképtelenség a szabad székely státus elvesztése nélkül. A lustra alapján Újfalu társadalmi rétegzettségéről a következőket mondhatjuk el: a településen 4 nemesi, 53 lófő, 8 lófőséggel nem rendelkező lovas és 63 gyalogos család élt. Közülük 21 lófő és 26 gyalogos család volt harcképtelen. 1652-ben Oláh Jánost és Mihályt katonai érdemeikért lófősítették, rá két évre pedig a II. Rákóczi György parancsára összeállított lustra Újfaluban már 25 nemest és csak 15 puskás gyalogot (közülük kettő solymár) és 4 darabontot említ. A békésebb, prosperálóbb időket mi sem jelzi jobban, mint a mási vidékekről ide telepedett családok számának növekedése. 1614-ben csak 3 más vidékről származó családdal találkozhatunk a lustrában, 1643-ban pedig számuk ugrásszerűen, 18-ra emelkedik. A családnevek és az összeírások alapján a beköltözött kisközösségek Csíkszentdomokosról, Kézdi- és Csíkszéki vidékekről, Zilahról, Gyuláról, Egerből , Moldvából, a Hajdúságból, a szász vidékekről, valamint a szlovák területekről származhattak. Az összeírásban csak 44 család szerepel, ebből a lista hiányosságaira lehet következtetni, ugyanakkor figyelembe kell venni az 1646. évi pestisjárványt, amely megtizedelte a vidék lakosságát.
II. Rákóczi György török beleegyezés nélkül szemelte ki magának a lengyel trónt, célja elérése érdekében háborút is indított, amely azonban totális kudarccal végződött, az erdélyi hadsereg nagy része pedig tatár fogságba esett. A szultán bosszúból sereget küldött Erdélybe, a harcokban a fejedelem is életét vesztette, ráadásul a török azokat a kelet-magyarországi területeket is elcsatolta Erdélytől, amelyek addig a Fejedelemség erőforrásául szolgáltak. A török és tatár hordák gátlástalanul fosztogatták Erdély földjét. A Fejedelemségért folyó török és Habsburg-birodalom vetélkedésből végül az utóbbi került ki győztesen. Thököly Imre Erdély megmentésére irányuló kezdeményezése a kezdeti sikerek után kudarcba fulladt, ráadásul az 1690-ben elhunyt Apafi fejedelem fiát az osztrákok bécsi házi őrizetbe vetik. Innen már nem volt visszaút, a Diploma Leopoldinum 1690. október 16-án Erdélyt a Habsburg-monarchia részévé nyilvánította.
A török-Habsburg háborúra való készülődés jegyében 1681-ben ismét összeírták a székelységet. Újfaluból Elekes Péter Uram százában 55 nemes és lófő család került feljegyzésre, Illyés György Uram százában pedig csak 14 gyalogos családfő szerepel. A Bécs ostromát követő, 1685-ös lustrában Elekes Péter Uram százában 58 családfőt, míg Both Mihály Uram százában 27 katonaköteles családot írtak össze. I. Lipót bécsi diplomája visszaállította a székelyek adómentességét. A diploma 14. pontja a következőképpen határoz:
„A székelyek, eme legharciasabb néptörzs, mint eddig voltak, úgy ezután is mentesek legyenek minden adófizetéstől, minden téli és nyári katonai elszállásolás terhétől s birtokaik után, amelyeket hadfölkelés kötelezettsége mellett bírnak, tizedfizetéstől és egyéb szolgálmányoktól. Ezek ellenében azonban a haza védelmére saját költségükön katonáskodni tartoznak ezután is. A székely parasztok, vagyis jobbágyok nem értetnek ez alá.” A gubernium korában ez volt a székelység adómentességének alapja, azonban e jog ténylegesen nem érvényesült. A súlyosbodó közterhek, a hadsereg ellátása megkövetelték, hogy a székelyek a másik két nemzet terheinek könnyítése érdekében az adók egy részét önkéntesen magukra vállalják. Az más kérdés, hogy az önként vállalt adó a későbbiekben rendszeressé vált.
Az újfalvi lakosok számára is pontosan meg volt határozva az adózás mértéke. Az 1701-1702-es években 243 gyergyói építő között 34 újfalvi is részt vett a csíki Kabala hágó alatti új vár építésénél. A terményszolgáltatások és a pénzbeli kötelezettségek a következőképpen alakultak: Újfalu lakói 7 köböl búzát, 30 köböl zabot, 12 szekér szénát valamint 19 krajcárt volt köteles beszolgáltatni. Az 1703-as összeírás már az adóösszeírás céljából készült. Összehasonlítva az 1614-es, 1616-os, az 1643-as és az 1703-as lustrákat a következő megállapítást tehetjük: 1614 és 1703 között Újfaluban 43-mal nőt a családok száma, ami 55 százalékos növekedést jelent.
Garda Dezső az 1643-as összeírás adatai alapján arra megállapította, hogy a „nukleáris” családtípus (szülőkből és gyermekekből álló) dominált a patriarchális (kiterjedt nagycsaládok) családokkal szemben. A nukleáris családok száma 101, a családtagok száma 518 még a patriarchális családok száma 29, a családtagok száma 180. Az átlagos családlétszám 1643-ban 5,22 személy. A falu élén a falusbíró állot, aki hét, a későbbiekben hat esküdt segítségével szolgáltatott törvényt. Fő feladatuk a bíráskodás volt, fontos szerepük volt a mustrák megszervezésénél is. Kapcsolatban álltak a széki hatóságokkal. A király- és az alkirálybíróval, utasításaikat kötelesek voltak teljesíteni.
A bírót és az esküdteket kezdetben karácsonykor, a későbbi korokban Szent Mihály napján iktatták be. Hivatali megbízatásuk egy esztendőre szólt, de újraválaszthatók voltak. Így történhetett meg, hogy Dyenes András 1614-ben és 1616-ban is újfalvi falusbíró volt. A Bethlen-lustrában a következő esküdtek szerepelnek: Elekes István, Thamás Benedek (primipilus), Ferenczy Thamás (darabont), Kováczi András (libertinus), Kerestélj Péter (libertinus) és Elekes Mihály (civis). A fentiekben említett 1703-as adóösszeírásban a bíró Simon János, az esküdtek pedig Fodor István, Kováts István, András János, Solyom Dávid, Egyed Mátyás és Kováts András.
II. Rákóczi Ferenc Gyulafehérváron történő erdélyi fejedelemmé választásához a székelyek nagymértékben hozzájárultak. A székely társadalom döntő többsége kész volt harcolni Rákóczi oldalán, ugyanakkor a vezető rétegek azon része, amelyet státusában a Habsburgok megerősítettek és a ranglétrán való továbbhaladásukat is tőlük várták, ellenezte a Bécs elleni felkelést. A gyergyóújfalviak már 1703-ban csatlakoztak a szabadságharchoz. Guthi István kuruc kapitány vezetésével azonban Holdvilág mellett vereséget szenvedtek. A következő években a Gyergyói-medence váltakozva, hol kuruc, hol labanc kézen volt. 1707-ben aztán Acton osztrák ezredes bevette Csíkot és Gyergyó ellen indult. Az eseményekről a helyszínen tartózkodó Cserei Mihály a következőképpen tudósított:
„Már az egész ország meghódolt vala, mégis azok a nyomorult, vakmerő paraszt gyergyaiak Rákóczi mellől el nem akarának állni, hanem az erdőn, a mint Gyergyóban mennek Csikból, erős sánczot csinálván, mind oda gyűlének fegyveresen; egy német kurucz kapitány is vala velek, a biztatá, hogy a németet be ne bocsássák, Elekes András levén királybirájok, kit a kuruczok választottak vala. Igazán kurucznak való királybiró is volt az, egy büszke rossz ember, fiával együtt fellázaszták a populét, a ki nem akart is, erővel a sánczba hajták. Acton három izben is külde hozzájok, ne bolondoskodjanak, hódoljanak meg, készen a grátia, de amazok hozzá lövődözének az Acton követeihez. Acton megboszonkodék, oláhokat kerestete, kik valamely ösvényen bevigyék. Szent-Tamásról megindula, rettenetes kietlen kősziklás helyeken, hol soha többször ember nem járt, beérkezék Gyergyóban; a sánczot odahagyák a székelyek, közel levén az erdő, oda szaladának, a németek, ráczok a kiket elérének levágák, a falukot mind felégeték számtalan gabonájokkal együtt, marhájokot, méneseket elhajták. (…) Ott vágák le szegény Both Andrist s a notáriust Solyom Thamást. A gyergyaiak azután grátiát kérnek. Ilyen bolondul veszték mind magokot, mind a széket.”
A leírást annyiban pontosítani kell, hogy az első nagy ütközetre a Grécestetőn került sor, ahol a Both András vezette gyergyóiak sikeresen védték a medencét. Ezt követően került sor az idézetben is említett árulásra és a gyergyói hadak hátbatámadására. A vereség után az osztrák és szerb csapatok az egész Gyergyó-medencét kifosztották, a gyergyószentmiklósi Both-várát a földdel tették egyenlővé, a szárhegyi Lázár kastély Veress bástyáját felgyújtották, az Újfaluhoz tartozó Katorzsát és Gálfalvát pedig elpusztították. A nagy emberáldozatot és anyagi veszteséget súlyosbította a fejét felütő pestis. Cserei Mihály a következőképpen ír erről:
„Valami gyergyai cigányok, kik a kurucok elől futottak vala Moldvába, betegen kijövének Gyergyószentmiklósra, ott meg is halának; onnan a falusi emberekre is kihat a contagio.” A hatóságok vesztegzár alá helyezték a Gyergyói-medencét, elzáratták a szorosokat, bevágták az utakat, még a szabad mozgás akadályozásával is megpróbálták elejét venni a kórnak. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy 1708. december 10-én a Gubernium Ioannis Carolus Lampert személyében orvost küld Gyergyóba. Az újfalvi Solyom István alkirálybíró a széki gyűlésen 30 forintot, míg szolgájának 10 forintot ítél meg. Az orvosi munkában egy helybéli asszony is segítségükre volt.
Szárazságot éhség követett, mígnem 1719-ben újabb pestisjárvány tizedelte a lakosságot. Csík-, Gyergyó-, és Kászonszékben 12630 halottat jegyeztek fel. Újfaluban 274 halottról és 480 életben maradottról tudósít a korabeli oklevél, míg az újfalvi anyakönyv szerint 280 személy vált a fekete halál áldozatává. Ebből 48 házas férfi, 9 özvegyasszony, 92 eladósorban lévő leány és leánygyermek, 36 férjes asszony és 95 ifjú. A szerencsétlenség Gyergyó romlása néven vált ismeretessé a későbbiekben. A helybéli székelység azonban élni akarásból jelesre vizsgázott, és a járvány eltakarodta után, erőteljes népszaporulat mutatható ki a korabeli anyakönyvek alapján.
5. A Siculicidiumtól az 1848-’49-es forradalom és szabadságharcig
A Rákóczi szabadságharc után a székelyek megbízhatatlanná váltak a Habsburgok szemében, és Bécs még 1711-ben megszüntette a sok évszázados múlttal rendelkező önálló hadrendszerüket. A hatalmi beavatkozás ismét fundamentális változásokat eredményezett. A katonai rendek közönséges adófizetőkké váltak, még a lófőket és az egyházi nemeseket is adófizetésre kötelezték, amennyiben nem rendelkeztek legalább három adófizető jobbággyal. Csupán a primorok és az adományos nemesek élveztek adómentességet. Az adók mellett még a katonai beszállásolások terheit is nyögnie kellett a székelységnek. A Habsburgokkal szembeni külső ellentétet tetézte a belső szembenállás is, hisz az adózni kényszerült rétegek nehezményezték a fő- és birtokos nemesek adómentességét.
A harmincas évek végén természeti katasztrófák köszöntenek a vidékre, a lakosok egyedüli jövedelemforrását a tutajozás jelentette, de a vámok miatt az is csekély hasznot eredményezett.
Az 1750. esztendőben újból nagy összeírásra került sor, amelyből többek között kiderül, hogy egy átlag újfalvi gazdaság 16 köböl szántóból és szekérre termő kaszálóból állt. A kor újfalvi társadalmának legnépesebb közösségét a szabad székelyek (gyalogok és lófők) alkották. A helyi nemesi családok közül nagyszámú közéleti személyiség emelkedett ki. Orbán Balázs megjegyzi, hogy Újfalu „csaknem egészen az Elekes és Sólyom-családból áll”, akik régen tekintélyes primorok voltak, mindkettő sok királybírót adott Gyergyónak. Akton beütésekor is Elekes András az egyik királybíró, Sólyom Tamás főjegyző. Az utolsó „insurrectiokor” (felkeléskor) a két család még 26 harcost tudott kiállítani. „A forradalom előtt 100 szavazattal folyt be a közügyekbe s választások alkalmával Ujfalu szavazata döntő volt, ma még inkább elszaporodtak, s egykor tekintélyes birtokuk szét oszolvan, elszegényedtek.” A XVII. század végén és a XVIII. század elején Elekes János az egyik gyergyói százas főhadnagya volt. az Elekes család soraiból számos tanító is kiemelkedett. A XVIII. század első évtizedeiben Sólyom István a szék jegyzője volt. A már említett gyergyói százasban Kastal György vicehadnagyként volt ismeretes, és a XVIII. század elején költözött Újfaluba Balló József.
Mária Terézia (1740-1780) 1762-ben hozzálátott a székely határőrség megszervezéséhez. A határ menti övezetben lakó, illetve az oda telepíteni kívánt népességből olyan félkatonai társadalmi rendet akartak létrehozni, amely állami hozzájárulás nélkül, saját erejéből képes ellátni a határvédelem feladatait. A tervek szerint a határőrrendszert Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Háromszék, Udvarhelyszék és Aranyosszék településein szervezték volna meg. a székelységet a régi hadkötelezettség jogcímén kívánták bevonni a rendszerbe, csak a régi katonai rendekre (lófők, gyalogok, kisnemesek) esett a választás, a primorok és a jobbágyok, zsellérek mentesültek a katonai szolgálat alól. A terv jóváhagyása után Mária Terézia Buccow Adolf császári lovassági tábornokot nevezte ki Erdély katonai főparancsnokává, valamint ő királyi biztosként az ő feladata lett a terv véglegesítése. A végrehajtás báró Carl Schrödert illette meg, aki rögvest felszólította Bornemissza Pál csíki főkirálybírót, hogy teljes mellszélességgel támogassa az akciót. Bornemissza és a legfőbb székely főtisztek többnyire a hatalom oldalán álltak. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy nem mindig értettek egyet a szervezés durva módszereivel, sőt egyes polgári tisztviselők tiltakoztak is az erőszakos módszerek ellen.
A szervezőbizottság felhívása szerint fő- és jószágvesztéssel, valamint 500 forint pénzbüntetéssel voltak sújthatók azok a 16-45 éves férfiak, akik a meghirdetett összehíváson nem jelentek meg. Az összecsődített tömegek előtt dicsérték a székely katonai erényeket, kilátásba helyezték a földadó eltörlését és a régi szabadságjogok visszaállítását. Az eredeti elképzelések szerint a határőrök évi szolgálata három hónapból állt volna, napi 4-8 krajcár zsold mellett, míg az esztendő többi részében a határőr gazdaemberként, vagy kézművesként folytathatta volna megszokott mesterségét. Az önkéntes jelleget mindvégig hangsúlyozták, amiről a későbbiekben már szót sem ejtettek. 1762 nyarán német katonatisztekből álló egységek szállták meg a falvakat és erőszakkal fegyverfeltételre kényszerítették a székelyeket. Katonai uralmat vezettek be Székelyföldön, a polgári hatóságot is a szervezésnek rendelték alá, teljesen figyelmen kívül hagyva a székelység öröklött szabadságjogát.
Az eredeti elgondolás szerint a székely határőrök idegen tisztek alatt szolgáltak volna, és nem vonatkozott volna rájuk a székely önkormányzati hatóságok hatásköre. A sorozást Gyergyóban kezdték. A bizottság 1762. július 24-én Alfaluba szállt ki, rá két napra pedig Gyergyószentmiklóson folytatta a munkát, az albizottságok a környékbeli falvakat járták. A székelyek v&aacut